MATRÓZKÉPZŐ

Evolúció, tudomány, Biblia (egy újabb marathoni poszt)

2012-01-05T03:35:00.003+01:00

Keresztény Evolúció

Az előző poszthoz sokan hozzászóltatok és jó kis eszmecsere tudott kialakulni, aminek nagyon örültem. Az egyik utolsó hozzászólás MP-től érkezett, aki sok ellenvetést megfogalmazott a hatnapos teremtéssel és a Biblia szó szerinti értelmezésével kapcsolatban. Úgy hiszem, olyan gondolatokat hoz elő, amelyeken el kell gondolkoznunk, és amelyekre nekünk, hívőknek tudnunk kell értelmes válaszokat adni. Isten Igéje megáll a tudomány mérlegén, és nincs mit szégyellnünk rajta. Gondolatébresztőnek szánom az alábbiakat. Biztatlak, hogy te is szólj hozzá, ha van véleményed a témáról!

"Elolvastam a bejegyzést, megnéztem az első előadás első 40 percét, beleolvastam pár hozzászólásba...

Az előadás fizikája hagy némi kívánnivalót maga után. Csak két szórakoztató pont: a perdületmegmaradás, mint az ősrobbanás cáfolata (ti. az ellentétes irányban forgó galaxisok miatt). Ezek szerint az előadó nem tudja, hogy a perdület vektori mennyiség (speciálisan előjeles). A másik a termodinamika 2. főtételének felírása nem termodinamikai rendszerekre. Szomorú, hogy ilyenek taníthatnak természettudományt középiskolában. De hát Magyarországon sem jobb a helyzet.

Ami az evolúció tudománytalanságát illeti, az előadó simán letagad igenis létező bizonyítékokat; illetve azzal hiányolja őket, hogy nem tudjuk napi szinten megfigyelni, csak az általa 6. típusba osztott fajtaszintű evolúciót. Ha valaki esetleg nem tudná, a napóleoni háborúkat sem tudjuk napi szinten megfigyelni. Akkor most az is áltudományos, amit a történelem órán erről hallottunk?

Ezek a marhaságok elég komolytalanná teszik az előadót. Lehet, hogy az első 40 perc után szintet lép, de én addigra meguntam. Ha valaki ezt végighallgatta, megköszönném, ha megmondaná nekem, mely részt nem szabad semmiképpen sem kihagyni.

Valahol láttam fenn egy ilyet: ,,Egy kicsit jobb lenne a helyzet, ha nem kizárólag az evolúció lenne a tankönyvekben, hanem belekerülne pl. a teremtés is. Merthogy az legalább nem mond ellent a tudományos bizonyítékoknak...'' Mármost a teremtés általában, vagy a bibliai teremtéstörténet? Tudományosan teljesen elismert vizsgálatok (pl. szén-izotópos mérések) simán kormeghatároznak sok tízezer éves fosszíliákat, tehát a Föld (és rajta az élet) 6000 évesnél biztosan idősebb, akár teremtetett, akár evolválódott rajta az élet. (És ez attól függetlenül igaz, hogy az adott maradványt emberinek vagy állatinak tekintjük.)

Tudomásul kell venni két dolgot. Az egyik az evolúció jelenléte, nemcsak a fajon belülié, de a fajok átalakulásáé is. Hogy ez önmagában mennyiben magyarázat az élővilág (benne az ember) kialakulására, az már lehet vitatéma; de maga az evolúció körülbelül annyira alátámasztott, mint a gravitációs törvények. A másik pedig az, hogy csupáncsak egy hibás vallási beidegződés következtében akarjuk mindenáron megtámadni Darwin felfedezését (amely, ha már a gravitáció szóba került, Newtonéhoz hasonló nagyságú áttörésnek számít a tudománytörténetben).

A hibás vallási beidegződés pedig a Biblia szó szerinti értelmezése, ami egyszerűen abból a hitéleti igénytelenségből fakad, hogy míg a profán tudományokban (matematika, természettudományok, nyelvek, történelem stb.) komolyan fejlesztjük magunkat évtizedeken át, addig a hittudományunk megmarad egy ötéves gyerek szintjén (csodálatos látvány a képes Bibliában Noé bárkája, amint az állatok sereglenek befelé), és hit elleni támadásnak vélünk minden olyat, ami csupán annyit mond, hogy ne vedd szó szerint. Főleg ne Mózes 1. könyvét, ami tele van jelképekkel. Egy apró érdekesség például: Isten nem teremt vizet. Akkor az most honnan van? A szó szerint vétel egyébként már azért is problémás, mert a különböző fordítások (sőt, ókori zsidó átiratok) is különböznek.

Mindezeknek persze tekintélyes irodalma van, könyvtárakat töltöttek meg magyarázatokkal és értelmezésekkel olyan emberek akik azért rengeteget tudtak a Bibliáról. Például olvasták eredetiben: görög, héber, arám nyelven a megfelelő részeket. Tudták a történetüket: a keresztények 99%-a azt sem tudja, mikor keletkezett a Teremtés könyve (jó persze, a wiki és a google gyorsan segítenek). Ismerték a szerkesztésüket: Izajás könyve például több különböző történet (több különböző Izajással) összeszerkesztve, főszereplő próféták azonosítva. Ja, és ezek a biblikusok nem ateisták, akik mindent azért találnának ki, hogy a Szent Könyv hitelességét aláássák, hanem püspökök, szerzetesek, lelkészek.

Összefoglalva:
1. Az evolúció igenis bizonyított tudományos jelenség.
2. A Biblia (különösen a Teremtés könyve) szó szerinti értelmezése tarthatatlan.

Üdv,
MP"

Kedves Mp!

Az előadó nem tagad le evolúciós bizonyítékokat, hanem egyenként szétboncolja valamennyit, és bemutatja, hogy miért nem releváns egyik sem.

Kent Hovind több száz előadást és vitát tartott egyetemeken világi professzorokkal. Nyilván mindkét oldal máshogyan emlékszik ennek sikerére, és nem is feladatom annak eldöntése, hogy akkor most melyikük állítása a helytálló, de az tény, hogy nyilvános szereplései nagy port kavarnak. Ettől még nem lesz automatikusan igaz, amit mond, de meghallgatásra és komolyabb utánajárásra, mit is állít, mindenképpen érdemes. Lehet, hogy nem látsz át mindent az elméletében, sőt, az is lehet, hogy nincsen mindenben igaza, de azért nem biztos, hogy mindent sületlenségnek kell értékelni, amit mond. Az általad feltett kérdésekre a válaszok többnyire megvannak az előadásokban. Már csak ezért is érdemes lenne végignézni, még, ha nem is tudsz egyetérteni vele.

A napóleoni háborúk példáját említetted, de az nem illik ide. Gondolom a történelmi eseményekre vannak történelmi bizonyítékok: a történelemtudomány feladata ezek felkutatása és a nagyközönség elé tárása (ennek ellenére tudjuk, hogy vannak olyanok, akik pl.: a holokausztot is tagadják, pedig rengeteg történelmi bizonyíték van rá).

Senki sem állítja, hogy ha nem tudunk napi szinten megfigyelni valamit, akkor az tudományosan nem lehet bizonyított. Az előadó csupán annyit állít, hogy fajátalakuláshoz hasonlót sohasem figyeltek meg a természetben, tehát a 6. típusú evolúciót teljesen alaptalan kiterjeszteni. Nem következik belőle a fajok közötti evolúció.

Az általad idézett mondatot arról, hogy a tankönyvekben a tudományos kezdetverziót kellene tanítani, ami nem az evolúció, hanem a teremtés, én írtam, és a bibliai teremtéstörténetre utaltam, nem úgy általában a teremtéstörténetre.

Amit pedig "tudományosan teljesen elismert vizsgálat"-ként említettél, pl.: a szénizotópos vizsgálat, azt nem igazán lehet tudományosan objektívnek nevezni. Nagyon behatárolt a tartomány, amelyben kort lehet vele meghatározni: csupán ezeréves nagyságrendben használható. Sok tényezőtől függ a C14 légköri mennyisége, ez pedig befolyásolja az élőlények későbbi radiokarbonosan meghatározott korát. Korábban nem ismert szabálytalanságok is megfigyelhetőek, vagyis sok olyan ismeretlen változó van, amelyek miatt nem ad biztos eredményt. Éppen ezért pl. a régészek nem is tekintik abszolút megbízhatónak. (Ők egyébként letűnt korok tárgyainak kormeghatározásához használják.)

A Kérdések a kezdethez c. könyv írói a témával kapcsolatban ezt írják:

"... az özönvíz bizonyára alaposan felborította a szénháztartást. Az áradás hatalmas mennyiségű szenet temetett be, ami kőszénné, kőolajjá stb. alakult és csökkentette a bioszféra C12-tartalmát (...). Levonhatjuk a következtetést: A C14 és a C12 aránya a növényekben, állatokban és a légkörben az özönvíz előtt bizonyosan kisebb volt, mint ma. Amíg ezt az effektust (...) nem veszik figyelembe, és a kormeghatározást ennek megfelelően nem korrigálják, az özönvíz során keletkezett kövületek radiokarbonos kormeghatározása a valóságosnál lényegesen régebbi korokat fog eredményezni."

Egy lelet vizsgálati kora a radiokarbonos kormeghatározás szerint nagyon alacsony és magas értékeket is kiadhat. Ilyen esetekben a vizsgálatot végző szakemberektől függ, hogy mely vizsgálati eredményeket vetik el, és melyeket fogadják el a hivatalos kornak (nyilván a földtörténeti korokhoz fogják hozzáigazítani). Ha nincsen objektívebb mérce, amivel a lelet radiokarbonos korát ki lehet számolni: ha az evolúcióhoz igazítva emberek döntik el, hogy a kapott értékek közül melyik kor nem lehet a lelet valódi kora, akkor azt én nem tudom egzakt tudománynak nevezni.

Előfordul olyan is, hogy ugyanannak a leletnek az egyik részét lényegesen idősebbnek mondják, mint a másikat (mamut farkát és a lábát). Volt olyan eset is volt, amikor az érték 300,000 év +/- 300,000 jött ki. Na, ez meg már a vicc kategória...

A "sok tízezer éves fosszíliákat" pedig ne keverjük a több millió és milliárd évekkel. A kettő nagyságrendekkel eltér, s így ez éppen nem az evolúciót támasztja alá, aminek sehogy sem lett volna elegendő sok tízezer év.

A kb. 6000 év bizonyos, nem a millió évek. Az evolúciós eszme folyamatosan változik: folyton igazítanak rajta, folyton megtalálni vélik a hiányzó láncszemet, amiről aztán később mindig bebizonyosodik, hogy az nem is az volt - hát tovább keresnek. A teremtés és a 6000 éves föld elmélete az évszázadok alatt semmit nem változott: a tudomány mai állása a maga bizonyítékaival is ezt a személetet támasztja alá.

Más kérdés persze, hogy sokan vannak, akik nem örülnek annak a gondolatnak, hogy Isten létezik, és Ő teremtett mindent. Közülük jó páran mindent megtesznek azért, hogy elzárják a nyilvánosság elől azokat a leleteket és egyéb bizonyítékokat, amelyek alapjaiban rengetik meg az evolúciós szemléletet. Ezért is tudunk ezekről olyan keveset.

Ha találnak egy úgymond hiányzó láncszemet, akkor attól azonnal hangos lesz a média. De, amikor kiderül, hogy ja, mégsem az volt, arról már nem hallunk. Mert, ha valami nem erősíti meg az evolúciót, akkor arról jobb hallgatni, nehogy az úgynevezett tudományban és az úgynevezett tudósokban is megremegjen az ember hite. A vallás azért van, hogy haragudjunk rá, a tudomány meg azért, hogy felülkerekedhessünk a valláson és eljátszhassuk, hogy mi vagyunk Isten.

Meg lássuk be: az emberiség művelt részét igen rosszul érintené, ha tudományosan is bizonyítást nyerne, hogy nem a magunk erejéből jutottunk el az egysejtűből oda, ahol most vagyunk, hanem van Valaki, akinek az alkotása vagyunk, és Ő mindig is nagyobb volt nálunk. Ez nem felel meg a magunkról alkotott képnek.

Az evolúció valójában nem tudomány, hanem vallás, mivel ezt az elméletet tudományosan bizonyítani nem lehet. Így, ha ezt a világnézetet akarod elfogadni igaznak, akkor abban hinned kell...

Van egy másik előadás, amelyet a saját területükön kutató neves szaktekintélyek nyilatkozataiból állítottak össze. Ezeknek az embereknek az alátámasztott állításai alapján az evolúció nem tartható nézet a mai tudományos ismeretek fényében. Darwint magát is többször idézik. Az ő korában, amikor a nagy sikerű művét kiadták, még nem voltak ismertek a sejt alkotórészei: úgy gondolták, hogy az egész csak plazma. Ma, amikor a DNS-ről, a fehérjékről, más hihetetlenül apró szerkentyűkről is tudomásunk van, már nem állja meg a helyét a evolúciós nézet. Hiszen az evolúció szerint egy módosulás megjelenése csak abban az esetben öröklődne tovább, ha annak evolúciós előnye lenne.

Ezek az apró részek azonban, csak akkor jelentenek evolúciós előnyt, amikor már teljesen ki vannak fejlődve. Nem fejlődhetett lassú folyamat eredményeképpen, mert az evolúció kiszelektálta volna a még nem működő sejtmódosulásokat, mielőtt azok valami összetett módosulássá állhattak volna össze. Ha nem rögtön az elején tökéletesen működőképes formában volt meg pl. a módosult DNS-lánc, tüdő vagy szaporító-szervrendszer, akkor az evolúció, mint haszontalan, evolúciós előnnyel nem rendelkező részt, nem örökítette volna tovább. Ha nem örökíti tovább, akkor nem tud fejlettebbé szerveződni. Tehát, a fokozatosság elve és a természetes szelekció egymással ellentétesen hatnak, ami lehetetlenné teszi bármiféle kezdetleges szervrendszer komplexebbé válását. Maga az evolúció az akadálya az evolúciónak. Nem a bibliai teremtéstörténet elfogadása a vakhit, hanem az a vakhit, ha a tudományos bizonyítékokat elvetve valaki mégis az evolúcióban hisz. (Ha érdekel az előadás, nézd meg - mindössze 70 perces.)

Soha, senki sem figyelt még meg fajátalakulást. Soha. Így tudományosan minimum alaptalan erre hivatkozni.

Nem igaz, hogy az evolúció körülbelül annyira alátámasztott, mint a gravitációs törvények: hiszen az evolúcióra egyetlen bizonyíték sincs. Vannak leletek, amiket megtalálnak, és aztán valahogyan megmagyarázzák őket - világnézetüktől függően evolúcióval vagy másképp. De kétséget kizáró bizonyíték az evolúcióra nincs (nyilván nem is lehet). Viszont van nagyon sok tudományosan megmagyarázhatatlan kérdés, amellyel az evolúciós elmélet hívei nem tudnak mit kezdeni, ellenben a teremtéssel meg lehet magyarázni. Pl. korabeli építmények, amelyek építési technikáiról fogalmunk sincs; függőlegesen álló fák, amelyek többféle szénrétegen átmennek; dínók és emberek megkövült lábnyomai egymás mellett; mamutok, amelyekben még lágyszövetet is találtak; ókori használati tárgyak, amelyeken dínók és emberek vannak együtt ábrázolva; a legnagyobb sivatag és a legidősebb fa mindössze 4000évesre becsült kora stb.

Ha tehát a gravitációs törvények is csak annyira alátámasztottak, mint az evolúció, akkor tudományos alapon a gravitációt sem lehet elfogadni.

Darwinra is hivatkoztál, de amennyire én tudom, ő nem felfedezett, csupán részletekben menően kidolgozott egy már meglévő tant, amelyet előtte már mások is megfogalmaztak. Darwin műve talán azért lett annyira felkapott, mert mire kiadták, addigra ő már tudományos körökben ismert volt. Ezenkívül több olyan kérdésre talált magyarázatot az evolúcióval kapcsolatban, amelyekre más gondolkodók nem tudtak mit mondani.

Darwin műve nem az újsága miatt hozott áttörést, hanem mert lehetővé tette a Bibliától eltérően magyarázni a kezdeteket, ami előtte nem volt túl tudományos. Vele végre lehetett a tudomány mögé bújva tagadni Isten létezését. Korábban a tudomány együtt járt Isten ismeretével. A tudósok (az általad emlegetett Newton is) értelmes emberekként fel akarták fedezni azt a teremtett világot, amelyet Isten számunkra adott. A legtöbb tudóst éppen a hite vezette arra, hogy vizsgálja és kikutassa Isten csodálatos teremtését. Az igazi hit sosem akadályozta az igazi tudományt, hanem támogatta azt. Érdemes utánajárni, hogy közismert felfedezőink közül hány vallotta mélyen istenhívőnek magát.

A hitéleti igénytelenség tényleg nem jó dolog és egy vallási beidegződés valóban lehet hibás is akár. De én nem a vallásról beszélek, hanem a Jézus Krisztusba vetett élő hitről.

Attól élő a hit, hogy találkoztam vele, Aki átformált engem. Én hiszek Neki, amikor kijelenti, hogy a világ 6 nap alatt állt elő a semmiből az Ő szavára. Ez nem a tudományról szól, hanem világnézetről és hitről. Mint ahogyan az is a világnézetről szól, amikor azt állítod, hogy az egész ma létező mindenség egy kőből jött létre olyan folyamatok révén, melyek ma tudományosan működésképtelenek.

Sem a teremtés pillanatait, sem magát a fajok kialakulását nem látta senki sem az emberek közül. Tudományosan nem tudod bizonyítani, hogy az egyik vagy a másik igaz. Csak hinni tudod, hogy egyik vagy másik igaz. És ezzel a hiteddel fogod megközelíteni a tudományt, s ezzel a hiteddel fogod a bizonyítékokat mérlegre tenni. Elemi szinten tehát a hitünk alapján értékeljük a tudományt is. Nem csak az istenhívők, hanem az evolúció-hívők is.

Az egészbe mégis ott lép be az igazi tudomány, amikor elkezded (vagy mások elkezdik) megvizsgálni a világot és annak folyamatait: geológiáját, fizikáját, földrajzát, állattanát, sejtszintű mechanizmusait, és a vizsgálatok után mindenféle élettel kapcsolatos tudományos felismeréseket hozol (illetve hoznak a szakértők). Ezeket a tudományos felfedezéseket látva a mérleg egyik serpenyőjében jóval több erős érv van, mint a másikban. Ha a tudományt valóban az a motiváció hajtja, hogy rajta keresztül akarjuk megismerni a valóságot, akkor hagyni kellene, hogy elvezessen minket oda, ahova el akar.

Ehhez persze nagyfokú objektivitásra (vagy bátorságra) is szükség van, hiszen elképzelhető, hogy a tudományosan bizonyított valóság nem az lesz, amire számítani szeretnénk. De egy tudósnak tudni kell félretenni az előítéleteit, ami persze nem jelenti, hogy félre kell tennie a hitét is. Egyik tudós sem objektív a saját világnézete miatt, amit nem tud csak úgy félretenni. De talán nem is kell. Viszont tudni kell felülvizsgálni, és az elsöprő bizonyítékok fényében (ha vannak) újragondolni azt.

Egy hibás vallási berögződés a tudomány akadálya lehet, ugyanis ez az egy dolog is képes megakadályozni, hogy a valóságot lássuk meg. A hibás vallási berögződés jelen esetben maga az evolúció, ami nem csak akadálya az igazi tudománynak, hanem még veszélyes is.

És igen, a Bibliát valóban meg tudja egy öt éves gyerek is érteni: Isten megalkotta a világot hat nap alatt. Pofonegyszerű. De az ember, akinek nem kell Isten, ezt nem akarja elfogadni. Másrészről viszont, a hívő tudósok is ugyanannyit tanulnak, mint a nem hívők, így nem helytálló úgy beállítani, mintha az okos, tanult emberek mind az evolúcióban hinnének, a lusta hívők meg csak mantráznák magukban a hatnapos teremtést. A tudomány az tudomány: hogy valaki ért-e a szakterületéhez, az nem hitkérdés, hanem elkötelezettség kérdése. Léteztek és ma is léteznek hívő tudósok, nem is kevesen, akiknek tudományos munkássága kiemelkedő.

Harmadrészről: az evolúciót tudósok próbálják megmagyarázni, de az elmélet sok sebből vérzik. És, ha cinikusak akarunk lenni, akkor egy ötéves gyerek is láthatja, hogy a kutya mindig kutyát szül, és a kőből nem lesz hal, sem majom, sem ember. Még évmilliók múlva sem.

"Ateizmus: a hit, hogy semmi sem létezett

és semmi sem történt a semmivel

és a semmi azután minden ok nélkül

csodálatos módon felrobbant,

megalkotva ezzel mindent

és azután egy rakás minden

minden ok nélkül

csodálatos módon újraszervezte magát

szaporodóképes részecskékké,

amik azután dínókká alakultak.

- Tökéletesen érthető."

Mózes első könyvében talán vannak jelképek, de azért az túlzás, hogy tele van vele. Ez egy szó szerinti leírás, amit szó szerint kell venni. Hogy ez egy jelképesen értelmezhető szöveg lenne, azt nem indokolja a szövegkörnyezet. Ha nem tudod elfogadni, amit ez a rész szó szerint mond -azt, hogy a Teremtő Isten 6 nap alatt teremtette meg a világot- az már egy másik probléma.

Azt írod, hogy Isten nem terem vizet. Én nem ezt olvasom.

Kezdetben teremté Isten

az eget és a földet.

A föld pedig kietlen

és puszta vala,

és setétség vala

a mélység színén,

és az Isten Lelke

lebeg vala a vizek felett.

(1Mózes 1:1-2)

Itt én azt olvasom, hogy kezdetben Isten eget és földet teremtett. Az égbe mi tartozik bele? És a földbe? Vajon azért, mert nincs a szövegben a sztratoszféra, ionoszféra, litoszféra vagy oxigén és nitrogén szó, attól még azt kell gondolnunk, hogy azokat Isten nem teremtette meg, amikor az eget megteremtette? Vajon azok nem az éghez tartoznak? És ugyanígy nem tartozik a földhöz a víz is, amely felett Isten Lelke lebegett? Szándákosan kiforgatod az igét. Fontos, hogy akarjuk megérteni, ami oda van írva, máskülönben értelmetlen dolog a Bibliát idézni.

Az összefoglalásodra reagálva:

1. Az evolúció egyáltalán nem bizonyított, ezért nem is nevezhető tudományosnak. Az úgynevezett releváns bizonyítékok közül egy sem releváns: csupán olyan valami, amit magyaráznak valahogy, pedig lehetne máshogyan is magyarázni és egyik magyarázat nem következik belőle jobban, mint a másik. (Nem lehet, hogy az ősembernek gondolt személyek 100%-ban mai emberek voltak, és csak előrehaladott koruk miatt volt hajlott a hátuk? A barlangrajzok művészetét is igen nehéz egy fejletlen emberfélének tulajdonítani: az egyszerűbb és logikusabb magyarázat, hogy azt 100%-ig mai emberek készítették régen; olyanok, akik rendelkeztek művészi érzékkel, amellyel állatfélék nem rendelkezhettek.)

2. Hogy a Biblia első fejezetit nem tudod szó szerint értelmezni, az azt mutatja, hogy nem hiszed el Istenről, hogy Ő Isten. Azért tartod tarthatatlannak a szó szerinti értelmezést, mert amit az Ige állít, az ellentétes a te világnézeteddel, és azt gondolod, hogy ha a kettő konfliktusba kerül, akkor neked a Bibliát kell máshogyan magyarázni - vagy ha nem megy, akkor elvetni. Ez az egész ember-eredete kérdés tulajdonképpen arról szól, hogy ki a te istened.

Isten az, aki megszabja a valóságot. Mi emberek itt a földön, mind az Ő valóságában élünk: teremtmények vagyunk, akik egykor Neki fognak elszámolni azzal az élettel, amit Tőle kaptak. Ha azt gondolod, hogy a valóság egy olyan dolog, amely felől te dönthetsz, akkor ezzel azt mondod, hogy te a magad istene vagy.

Igen, tényleg vannak olyan részek, ahol a Biblia jelképeket használ, de ilyenkor szinte mindig egyértelmű, hogy jelképről van szó, és nem szó szerint kell értelmezni az adott leírást. Mózes első könyvében semmi sem indokolja a nem szó szerinti értelmezést.

Az, hogy sokaknak egyáltalán nem tetszik, amit ez a rész kinyilatkoztat, még nem indokolja, hogy a szöveg által megkívánt értelmezéstől eltérően magyarázzuk a teremtés könyvét.

Ha önkényesen magyarázod, az nem több, mint önkényes magyarázat. Ettől még Isten kinyilatkoztatta, amit kinyilatkoztatott. A hatnapos teremtésre egyébként nagyon sok más helyen is hivatkozik a Szentírás: az ó-, és újszövetség egyaránt. Még maga Jézus is hivatkozik rá. Ha szimbolikusan értelmezed, akkor az egész Biblia -Jézus szavaival egyetemben- hitelességét veszíti.

Más szavakkal: egyrészt azért nem tudsz hinni a hatnapos teremtésben, mert a tudományt a saját világnézeted evolúciós szűrőjén keresztül szemléled, amelyen fennakad egy másfajta megközelítés. Másrészt azért sem tudsz hinni a hatnapos teremtésben, mert nem hiszed, hogy a Biblia Isten szava.

A hitünk alapvetően nem tudományos kérdés, bár a tudomány adott esetben alátámaszthatja vagy cáfolhatja valakinek a hitét vagy meggyőződését. Ez esetben a tudományos bizonyítékok az evolúciót nem tudják alátámasztani.

keresztény evolúció

A harmadikos tananyag és az evolúció

2011-12-09T17:44:00.002+01:00

Nem gondoltam, hogy már idén találkozni fogunk ezzel. Úgy hittem, hogy az evolúció majd negyedikben vagy felsőben fog előkerülni a tankönyvekben - ott is talán csak földrajzból, meg biológiából. Jelentem, tévedtem. Már harmadikban elindul a gyermekek világnézetének radikális (át)formálása, mégpedig számomra meglepően módszeresen.

Az utóbbi hetekben Doda több tankönyvében is találtam evolúciót erőteljesen hangoztató írásokat, hosszabbakat és rövidebbeket, képpel vagy anélkül. Nem csak egyféle tankönyvkiadó nem csak egy könyvében és nem is egyetlen olvasmány erejéig.

Ez roppantul felhúzott. Persze, tudom, hogy nem várhatom el, hogy az Ige igazságait tanítsák a suliban. De azért nem gondoltam, hogy ennyire mélyen vagyunk. Az egy dolog, hogy nem a Bibliát veszik alapul, de hogy tudomány helyett mese megy habbal, az úgy hiszem, jogosan késztet morgásra.

Lehet, hogy az előző állítás túlzónak tűnik, de gondolkozzunk el, hogy mit nevezünk tudományosnak!

"A módszertan középpontjában a módszeresség gondolata áll, ennek első alapelve a megfigyelésen alapuló tapasztalati ténygyűjtés. (...) A bármikor azonos körülmények között tetszőleges alkalommal és ideig megfigyelhető jelenségek következtében nemcsak a tények mennyisége és pontossága nőhet, ami erősebb bizonyítást tesz lehetővé, de addig észre nem vett, esetleg a természetben spontán módon nem lejátszó jelenségek is feltárulhatnak előttünk, tágítva ezzel azokat a korlátokat, melyek között a megismerőképességünk szükségképpen mozog. (...) Ha azt a kérdést tesszük fel, mit nevezünk tudománynak, akkor ezek fényében a következő választ adhatjuk: tudománynak nevezzük a tudásnak azt a formáját, mely meghatározott tárgyon (a természet valamely régiója), előre meghatározott, szabályszerűen követett módszertani eljárások (megfigyelés, kísérlet, induktív bizonyítás) útján létrejött ismeretekből épül fel, mely ismeretek igazságát előállításuk módja, értékét pedig hatékonyságuk (gyakorlati alkalmazásuk, a természet átalakítása) határozza meg. Fentebb azt hangsúlyoztuk, hogy a tudományt a módszer, és nem a tárgy, különbözteti meg korábbi, vagy más tudásformáktól." Forrás.

Ebben az értelemben a tankönyvekben olyan állítások szerepelnek, amelyek a legkevésbé sem nevezhetőek tudományosnak. Idézek párat, hogy lássátok miről is van szó.

A szövegértés munkafüzetből*:

"Száz és száz olyan növény van, amelyik pontosan jelzi az embernek az időjárás napi változásait. Példa erre a tündérrózsa vagy más néven vízililiom. Ez a növény mintegy száztízmillió éve jelent meg a Földünk állóvizeiben, s ma is sokfelé díszíti folyóink csendes öbleit, tavainkat."

"Az óriáspanda vagy bambuszmedve (...) származása szerint ragadozó állat. Mivel azonban óriási mennyiségben fogyaszt bambuszt, ezért mellső lábának mancsán egy hatodik ujj fejlődött ki, táplálkozási módjához igazodva."

"Hajdan ez lakott hely volt (ti. a Tordai-hasadék). Az ősember benne ütötte fel szállását."

"Őseink, amikor szomjasak voltak, a tenyerükből ittak, villa helyett pedig tíz ujjukat használták. (...) Kése az ősembernek is volt, melyet csontból, pattintott kőből, később bronzból készített."

Környezet munkatankönyvből**:

"A sütést az őskor emberei már nagyon korán alkalmazták. Nyárson vagy forróra melegített kőlapon puhították meg az elejtett állatok húsát, az összegyűjtött magvakat, gumókat. A főzés viszont -edények híján- bonyolultabb feladat volt. Talán egy kemény falú gödröt töltöttek meg vízzel. Ebbe helyezték a főznivalót. Ezután forró köveket dobáltak bele, amelyek felforralták a vizet."

Az olvasókönyvből***:

"Volt olyan idő, amikor az emberek egyáltalán nem tudtak tüzet gyújtani, sőt rettegtek a tűztől. Az ősi idők emberei számtalanszor látták, amikor morajlás, dörgés közepette sok helyen megnyílt a föld. Gyomrából gomolygó fekete füst tört fel, kövek hullottak, azután tűz lövellt fel az égre. Mi tudjuk, hogy tűzhányó tört ki. De az ősemberek nem tudták mi lehet ez. Rettegés fogta el őket, s állataikkal együtt messzire menekültek. (...) Sok ezerszer köszöntött be a tél meg a nyár, amíg az ősemberek megtanulták, hogy a tűz barátságos is lehet, mert meleget ad és puhábbá, ízletesebbé teszi a húst. (...) Azt is megfigyelték, hogy a kődarabba nem kap bele a láng; a fatörzs, száraz ág vagy levél pedig égni kezd. Ezért fát raktak a tűzre. Így megtanulták, hogy a tüzet őrizni kell és táplálni kell, de tüzet gyújtani még mindig nem sikerült."

"A Föld -amely réges-régen alakult ki- olyan, mint egy jól megtermett sziklagolyó. (...) Az egyetlen bolygó, ahol tudjuk, hogy élet van. De elképzelhető, hogy más, távoli bolygókon is élnek élőlények. (...) A legrégebbi kövületek több, mint 3 milliárd évesek."

"Állatok már az ember megjelenése előtt több százmillió évvel is éltek a Földön. Az első élőlények, a parányi baktériumok és algák az óceánokban jelentek meg. (...) Egyes halak úszói lábbá alakultak, s az állatok megtanultak lélegezni a szárazföldön: kialakultak a kétéltűek. (...) A kétéltűek utódai, a hüllők már jobban alkalmazkodtak a szárazföldi élethez. (...) Miközben a földet a dinoszauruszok uralták, egyes hüllők már a levegőt ostromolták. (...) Ősemlősök már 200 millió évvel ezelőtt is léteztek, de a dinoszauruszok kihalásáig nem nőttek nagyra. Kérdések, feladatok: 1. Mondd el, hogyan vették birtokukba az ősállatok a földet! (...)"

Három dolog miatt írtam le ezeket. Egyrészt, nagyon bosszant, hogy ilyen butaságokkal traktálják a gyerekeket és erre azt mondják, hogy tudomány. Másrészt azért, mert úgy érzem, az evolúció nem ártatlan butaság csupán, hanem egy komoly eszköz az ördög fegyvertárában, hogy az ember szívét a Teremtőjétől egoista önmegvalósításba fordítsa.

Ezzel kapcsolatban úgy érzem, muszáj állást foglalnunk: nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne. Nekünk, hívő szülőknek tudomásul kell vennünk, hogy nem őrölhetünk egyszerre két malomban. Pozicionálni kell magunkat egyszer és mindenkorra, hogy melyik oldalon állunk és hogy Kiben hiszünk!

Nem lehetséges vallani, hogy Isten teremtette a világot, de mégis hinni az evolúcióban. Nem lehetséges hinni a Teremtőben, de tagadni, hogy Ő teremtett mindent, mégpedig hat nap alatt. Tehát, ha még kétfelé sántikálunk, akkor tegyük le a lábunkat egy irányba! Döntsük el ma, hogy nem csak az üdvösségünkkel, hanem az élet eredetével kapcsolatban is a Bibliának hiszünk - hogy Istennek hiszünk. Hiszen, ezért vagyunk hívők.

A harmadik dolog, amiért ez a poszt megszületett, az, hogy vannak gyerekeink, és ezek a gyerekek egy bizonyos közegben töltik az idejüket. Egy evolúciós írásokat tartalmazó tankönyv nem okoz különösebben nagy problémát, ha itthon van a gyerekünk velünk. Megbeszéljük, hogy miért butaság ez a nézet, aztán megnézünk pár szórakoztató hitvédő előadást, ami nyíltan rámutat az evolúció tudománytalanságára és a teremtés tudományosan megalapozott voltára - és a dolog nagyjából el is van rendezve. (Imádkozunk is értük, de nem csak ilyenkor.)

Azonban más a felállás, ha a gyerekeink ezeket az áltudományos tényeket egy osztályteremben, egy tekintélyes személy szájából, nevezetesen egy tanártól hallják. Más a felállás, ha az ősemberes tudománytalan mese, mint 'megcáfolhatatlan tudományos tény', kerül megemlítésre. Más a felállás, amikor a gyerekünk együtt hallgatja a fentieket, egy osztálynyi gyerekkel, akik többsége már úgy kerül suliba, hogy meg van győződve: kétségkívül léteztek félig szőrös ősemberek, akik kezdetleges kőszerszámaikkal mamutokra vadásztak a füves pusztaságokon...

Igen, ez most megint kicsit az otthonoktatásról szól, de más dimenzióban, mint eddig. Mert, ha Isten igazságában élünk, akkor égni fog a szívünk, hogy a gyerekeink is az Úr félelmében (Őt szeretve tisztelve) járjanak majd egykor.

De mikor fog az eljönni? És ki fogja nekik megtanítani?

Az iskola hamis igazságot ad át, amikor az evolúciót tudományos tényként kezeli, holott nem az.

Ha csupán arról lenne szó, hogy a suli képtelen elvezetni a gyerekeket az igazságra, ami az élet eredetét, s az ő kis életük értelmét illeti, már ez is problematikus lenne. De itt sajnos messze nem erről van szó. A fenti idézetek tanúsága szerint ugyanis az iskola megpróbálja megválaszolni az eredetkérdést, de más választ ad, mint amit Isten az Igében kijelentett. Így a tudományosság köntösében ideológiát is átad, és ez az ideológia félrevezeti a gyerekeket a valósággal kapcsolatban. Azt nem tudjuk, hogy szándékosan teszi-e ezt, vagy sem, viszont a tényen, hogy félrevezet, még egy jó indíték sem változtat.

Ebben a helyzetben mit tehet a keresztény szülő? Az iskolai 'tényekhez' képest folyamatosan ellennevel, ellentanít, int, figyelmeztet...

De valóban ez minden? Csupán ennyit tehet??

Én ezt nem akarom elhinni.

Nem muszáj beengedni a gyerekünket egy olyan közegbe, ahol bizonyítottan agymosás történik- a szónak abban az értelmében, hogy a gyerekekből akarva-akaratlanul kinevelik az otthonról hozott szellemi igazságokat és erkölcsi értékeket.

Nem muszáj beengedni, hogy aztán véget nem érő energiával igyekezzünk kinevelni mindazt, amibe mi engedtük bele őket...

Nagyon a szívemen van ez a helyzet, és nyilvánvaló, hogy a harmadikos tankönyv evolúciós meséi csak a kezdet. Akik iskolába járnak, ezt mind élesben tapasztalják...

Nem tudom, hogy a hívő szülők tudnak-e arról, hogy a gyerekeiknek mit tanítanak a suliban a tudományra hivatkozva. Nem tudom, hogy ők egyetértenek-e azokkal a 'tényekkel', amiket ott tanítanak. Nem tudom, hogy a tanultakat napról napra a gyerekeikkel együtt ítélik-e meg Isten Igéjének a fényében. És időt, fáradságot nem kímélve munkálkodnak-e otthon, hogy helyretegyék azokat a világnézeti hamis igazságokat, amiket gyerekeik az iskolában fölszednek. Nem tudom, de tartok tőle, hogy a válasz mindegyik kérdésre az, hogy nem.

Hogyan is tudnák tenni, amikor a napi teendő annyira sok, a beszélgetési lehetőség annyira kevés, és az együtt töltött idő oly rövidre szabott a hétköznapokon?

Nem mondom, hogy lehetetlen feladat az iskola mellett szellemi hatást gyakorolni a gyerekeinkre, de vajon elegendő az, amennyit teszünk? Talán ez az, amiről úgy vélekedünk, hogy fel lehet áldozni a gyerekközösség áldásainak oltárán- de tényleg megér annyit az a pár emlék?

Hiszem, hogy a hívő szülők is jó szándékú emberek, de nagyon sajnálom, hogy közülünk a legtöbben komolyabb vívódás nélkül engedik be a gyermekeiket egy olyan közegbe, ahol Isten Igéjének igazságait (bár talán tudatlanul, de) módszeresen aláássák, sőt, lábbal tiporják. Ha a szülők tudják, mi folyik ott, akkor miért engedik be oda őket? Talán azt remélik, hogy az iskolában formálódó gyerekeikre ez a folyamatos formálás nem lesz hatással?

Hogyan bízhatnak abban, hogy az átnevelés, amit az otthontól távol kapnak, majd nem lesz sikeres és valami csoda folytán a gyermekeik a folyamat végére nem a világhoz fognak hozzáformálódni, hanem Isten törvényéhez?

Tudom, hogy senkinek sem egyszerű a helyzete és tudom, hogy nem az otthontanítás menti meg a gyerek lelkét! De látnunk kell, hogy feladatunk van, és a tét óriási.

Irgalmazzon nekünk az Úr, hogy időben felismerjük a potenciális veszélyt, amit az evolúciós tananyag rejt és azt is, hogy szülőként micsoda hatalmas lehetőség van a kezünkben a gyerekeink életének alakítására, szívük formálására, ha velünk maradnak!

__________________________________________
*: Szövegértést fejlesztő gyakorlatok, 3. évfolyam (Apáczai Kiadó)
**: Környezetünk titkai, Munkatankönyv, 3. osztály első félév (Mozaik Kiadó)
***: Hétszínvirág olvasókönyv, 3. évfolyam (Apáczai Kiadó)

A csizma holnap sem kerül az ablakba...

2011-12-05T15:20:00.012+01:00

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy holnap általános igazmondásmentes-nap lesz. Szerintem ezt nem kell szépíteni: a Mikulás-sztori a szülők szájából hangzik el, a csizmát ők segítenek kitenni, és az érdeklődő kérdésekre is ők válaszolnak. Nem vagyunk távoli szemlélők, hanem szerves részei a készülődésnek és a legenda továbbszövésének. Ilyenkor félretesszük az elveinket (igazságban járni jó és hazudni bűn) és e nap kedvéért a többiekkel együtt vallásos hittel hisszük, hogy mi nem szándékosan vezetjük félre a gyerekeinket, csupán megadjuk nekik, hogy gyerekek lehessenek.

A gyerekkor tehát arról szól, hogy hiszek olyan dolgokban, amik nincsenek? Én nem szeretném hinni, hogy ez így van. A népszerű pszichológiával sem értek egyet, hogy a gyereknek bizony kellenek az ilyen mesék.

Szerintem a gyerekeim Megtervezője az egyetlen személy, Aki pontosan tudja, hogy mi is kell a gyerekeimnek. És ez a Tervező adott egy használati utasítást, amiben az áll, hogy járjunk igazságban és szentek legyünk, és hogy erre neveljük a gyerekeinket is. Az is benne van, hogy a meséket (mondákat) kerüljük. És tudom, hogy el lehet szentimentalizálni az egészet, és lehet azt mondani, hogy hé, mindenki ezt csinálja, meg különben is, a gyerek igényli, hogy hihessen benne, mert ettől lesz szép és izgalmas neki a téli időszak - de egyik sem elég erős érv szerintem.

A gyerekeinknek nem Isten-pótlékot kellene adni, hanem magát az élő Istent kellene elérhetővé tenni a számukra. Mindennap: december hatodikán is! Nekik is az Úrra van szükségük, ha lehet, már gyermekségüktől. És ehhez nem másoktól kell hallják az evangéliumot, hanem tőlünk, a szüleiktől.

Ez a mi feladatunk, személyes küldetésünk Istentől: az igazságot Róla (és minden másról is) tőlünk kell, hogy hallják. Ugyanígy a Mikulásról is nekünk kell megmondani az igazat. Valljuk meg, ha eddig akár éveken át hazudtunk vele kapcsolatban: nevezzük nevén a bűnt a gyerekünk előtt. Sohasem késő egy hazugságot helyretenni, de nincsen mentség arra, ha az igazság megismerése után tudatosan a bűnt választjuk a 'mikulásozás' kedvéért.

Jó lenne bennük és magunkban is végérvényesen tudatosítani, hogy mi Istenben hiszünk, nem a Télapóban. A két hit sosem lesz kompatibilis, mert a Télapó Isten attribútumaival kérkedik (természetfeletti, mindentudó, joga van cselekedeteket megítélni és embereket a tetteikért büntetni/jutalmazni). Isten nem tűri a trónbitorlókat és nekünk sem kellene: végtére is a mi életünk trónjáról van szó!

Még ha nem is érezzük ezt ennyire vagy-vagy-nak: a hazugság miatt, amibe belekényszerülünk, ha holnap az igazságban járás helyett a Télapó-hit gyakorlását választjuk, mindenképpen konfliktust hoz létre az életgyakorlatunk és az Úrba vetetett hitünk között. És ebbe a hazugságba a saját gyerekünket is belekeverjük.

Lehet, hogy nagy ünneprontásnak tűnnek a gondolataim, de nem kellene, hogy az igazság annyira felzaklasson. Ha mégis ez történik, akkor le kell lepleznünk önmagunkat, mert csak akkor zaklat föl, ha van olyan dolog az életünkben, amit még az igazságnál is jobban szeretünk.

Kötelező ovi, meg egyéb paraságok, avagy új közoktatási törvényjavaslat otthonoktató szemmel

2011-11-17T13:00:00.003+01:00

Az elmúlt hónapokban a blogokon sok mindent lehetett hallani arról, hogy a törvényi változások, amelyek az új jogszabálytervezet elfogadásával hatályba lépnek, el fogják lehetetleníteni az otthonoktatást, hiszen már oviba is muszáj lesz elvinni a gyerekeket. Ráadásul sok iskola már most is húzza a száját a magántanulókra.

Úgy hiszem, nem kell félni ettől. Persze volt, amikor én is aggódva figyeltem egy-egy felröppentett hírt, mert ahogyan az már lenni szokott, a legtöbben a legrosszabb eshetőségeket latolgatták szörnyülködve.

Most már azt mondom, hogy felesleges ezen a dolgon aggódni. Általában semmiféle aggódás nem hasznos, hiszen segíteni nemcsak, hogy nem segít, de még el is távolít attól az egyetlen Személytől, Aki a kezében tartja az eseményeket, és Akinek egyedül van hatalma változásokat létrehívni. Tehát fölösleges volt túlgondolkoznom a témát, mert a jelek szerint a törvény nem fogja jelentősen megváltoztatni a mostani otthonoktatós állapotokat. Vagyis továbbra is azt szabad majd otthonoktatni, amint eddig is.:)

De hogyan lesz akkor a kötelező ovival?

A pár napja benyújtott új törvényjavaslatról így írnak:

"A javaslat alapján a gyermek három éves korától kötelező óvodai nevelésben vesz részt legalább napi négy órában. Az óvodavezető a szülő kérelmére felmentést adhat a kötelező óvodai nevelésben való részvétel alól, ha a gyermek képességeinek kibontakoztatása, sajátos helyzete, családi körülményei ezt indokolják. Az óvodába járás kötelezettsége 5 éves korig családi napköziben is teljesíthető lenne. A változás 2014 szeptemberétől lépne életbe." A cikk forrása: Origo

De mit is jelent mindez?

Az otthonoktató családok szempontjából annyit jelent, hogy az eddigi, 5 éves korban esedékes felmentés bürokratikus ügyintézését ezután pár évvel korábban, 3 éves korban kell kezdeniük. Gondolom a felmentést továbbra is egy nevelési évre fogják adni, tehát kicsit több dolgunk lesz, mint eddig volt, ha nem szeretnénk oviztatni.

A gyakorlatban ez kábé úgy néz majd ki, hogy gyermeke hároméves korának közeledtével az otthonoktató szülő a választott oviban kérvényezi a gyermeke felmentését, amit ideális esetben egy évre meg is adnak neki. Ezt ismétli a következő, majd az azutáni évben is. Gondolom, ha egyszer megadták, megadják majd a következő évben is: talán gördülékenyebben is fog ez menni másodjára/többedszerre.

A fent idézett cikkből az is kiderül, hogy az első két év ovikötelezettségét családi napköziben is teljesítheti a gyermek. Ez a kitétel az otthonoktatóknak fontos lehet. Bár arról nem szól a fáma, hogy a családi napközi is adhat-e felmentést az első két év ovikötelezettség teljesítése alól, vagy ez továbbra is kizárólag az ovivezető hatáskörébe tartozó jogkör lesz, de elképzelhető, hogy a törvény (vagy a joghézag) ad arra lehetőséget, hogy minden intézmény kialakítsa a maga nézőpontját ebben a kérdésben. Szerintem ez adott esetben jelentheti azt, hogy nem kell automatikusan az ovihoz fordulni egy felmentési igény kapcsán. Ez talán nagyobb lehetőséget jelent nekünk egy együttműködő intézmény keresésében.

És mi van azzal, hogy az új törvény gyakorlatilag ellehetetleníti az otthonoktatást??

Ez egy olyan rémhír, amit szeretnék mindenféle fórumon megcáfolni!! Az új törvény mellett is lehet majd otthonoktatni, ugyanúgy, ahogyan eddig is lehetett.

A tervek szerint hatéves kortól kezdődik majd a tankötelezettség, ez pedig egy lényeges pont lesz. Eddig ugyanis 6 vagy 7, de hivatalos szakjavaslat alapján akár 8 éves is lehetett a gyermek az iskolába kerüléskor. Az, hogy most szigorúan hatéves korra teszik a kezdést, némiképpen megváltoztatja a felállást az otthonoktatók számára.

Merthogy a gyerekek nem érnek egyszerre...

Míg eddig elegendő volt egy újabb évi felmentésért folyamodni az ovivezetőhöz (meghosszabbítani, hehe), addig az új szabályozás értelmében valamilyen címke alatt mindenképpen muszáj lesz elkezdenie az iskolát annak, aki a hatodik életévét betöltötte. (A régi törvényben adott év május 31-ig kellett betölteni a hatot. Nem tudom, hogy az új törvény ezen változtatott-e.)

A hatéves iskolakezdés önmagában még talán nem is akkora baj, hiszen ismeretes, hogy az első két évfolyam a tanítók szemében egy oktatási egységnek számít. Tehát, ha az otthonoktatott gyerek félévről félévre azért valamit fejlődik, és az iskola együttműködik az otthonoktatóval, akkor nem fognak problémát csinálni abból, hogy a gyerek nem ír gyöngybetűkkel első osztály végére, csak mondjuk második osztály végére...

Eddig az oviba nem járó gyerekeknek az iskolába kerüléshez a nevelési tanácsadó egyetértő szakvéleményére volt szükségük, amit ő egy iskolaérettségi vizsgálat keretében adott meg. A nev.tan. háromfajta javaslatot tehetett: a gyermek megkezdheti az első osztályt, vagy további egy évig járjon oviba, illetve a gyermek további kivizsgálása javasolt.

Ezt a vizsgálatot az új szabályozás szerint egy minden kisgyerekre kiterjedő komplex szakmai vizsgálat váltja majd fel, melyen több segítő szakma képviselője fogja vizsgálni a gyereket ill. szakmai véleményt alkotni. Ezek a szakemberek nem arról fognak dönteni, amiről a nevelési tanácsadó döntött. Ők is háromféla javaslatot tehetnek majd, de ezek a következők: normál iskolai osztályba mehet, fejlesztő/felzárkóztató első osztályt kezdhet, illetve kisegítő osztályba kell mennie.

Ezzel a változással kapcsolatban remélem a legjobbakat. Mindenesetre a törvényi gyakorlat érdekes lesz majd, de, amíg nem lehet biztosat tudni, addig ezen nem szeretnék spekulálni.

Valószínűleg úgy lesz, mint eddig volt: egy adott gyerek esetében egy adott szakember/csoport adott döntése lesz a mérvadó. És egy adott intézmény adott igazgatója fog egy adott család esetében valamiféle véleményre jutni.

Meglátjuk, hogy mi fog ebből kisülni. Én most úgy látom, hogy minden rendben van. Továbbra is lehet felmentést kérni a kötelező óvodába járatás alól. És továbbra is szabad magántanulónak lenni.

Dicsőség az Úrnak, hogy bár sok minden változik körülöttünk, de az alapjoghoz, magához az otthonoktatáshoz és az ovimentességhez nem nyúltak hozzá!

Az is jó, hogy a törvény majd csak évek múlva lesz hatással a családjainkra. Ami azt is jelenti, hogy a már megszületett gyerekeink közül csak a legkisebbeket fogja érinteni ez az új rendszer. A nagyobbjaink a régi rendszer szerint fognak a felmentési eljárásban, iskolaérettségi vizsgálatban, magántanulóvá válás procedúrájában részt venni.

Szóval továbbra sem kell azon gondolkozni, hogy oviba adjuk a gyerekeinket, sem hogy iskolába vigyük a nagyobbakat. Én végtelenül hálás vagyok ezért! És ez így nagyon nagyon jó is, hiszen ha egyszer Isten hívott el itthon lenni a gyerekeinkkel, akkor kegyelem, hogy ezt az elhívást be is tudjuk tölteni.:)

Gondolatok netezésről és otthonoktatásról

2011-10-18T14:10:00.009+02:00

Úgy döntöttem, hogy leszedem a linkeket a blogról. Ezek mind a blog kezdeti időszakában keletkeztek, amikor még csak terveztük az otthonoktatást. Akkoriban azt hittem, hogy majd nagy szükségem lesz rájuk valamikor, mert hasznosak lesznek az itthontanulásban. Aztán utóbb kiderült, hogy ez a 'majd valamikor' az évek alatt egyszer sem érkezett el. És szerintem már nem is fog. Ezért gondoltam ki, hogy leszedem őket.

Lehet, hogy egy valamirevaló otthonoktató blog tele van zsúfolva megannyi jobbnál jobb linkkel, de nekem ez nem megy. Az elmúlt évek mind jobban offline anyává formáltak át. Ezért is jövök ritkábban, mint kezdetekben. És az otthonoktatásban is inkább az offline dolgok híve vagyok. Azt hiszem, egy gyerek csak profitálhat abból, ha nem időzik naponta a képernyő előtt- legyen az akár tv vagy számítógép. És ez nem csak a gyerekekre, hanem rám is áll szerintem.

Tudom, hogy sokak szerint az otthonoktatásban is nagy segítség a net, mert rengeteg jófajta, értelmes, kreatív ismeretterjesztő dolgot lehet nézni és játszani, ami fejleszti a gyerekeink képességeit, miközben szórakoztatja őket, de én nem nagyon osztom ezt a nézetet. Szerintem túl könnyű függővé válni, és könnyű elveszni a gépben, ráadásul a gyerkőc kreativitását is negatívan befolyásolja a képernyőhöz való kötöttség. Erre persze csak azután jöttem rá, miután jó párszor engem is nagyon bedarált a netezés. Tudom, hogy nem mindenkit darál be, de minél több időt töltünk a hálón, annál nagyobb eséllyel történik ez meg...

Mindazonáltal, az otthonoktatásban azért tartják elengedhetetlennek a netet, mert az amerikai mintából indulnak ki. Számtalan angol anyanyelvű otthonoktató blogol a világhálón, és amennyire én látom, az ő példájuk és gyakorlatuk a magyar szülők gyakorlatára is nagy hatással van. Én ezt nem üdvözlöm annyira, mert az amerikai rendszer merőben más otthonoktatás szempontjából, mint a magyar, és ezt sajnos csak kevesen veszik figyelembe.

Amerikában a szülőknek nagy szabadságuk van gyermekük tanításában. Államonként eltérő a szabályozás, hogy miből lehet tanítani és hogyan kell a haladást dokumentálni, de általánosságban elmondható, hogy féléves vizsgáról és az iskola által meghatározott tanmenetről ők nem hallottak.

E nagyobb szabadságuk abban is megmutatkozik, hogy temérdek tankönyvcsaládjuk van (kifejezetten hívő otthonoktatók számára készítettek is), melyek közül az otthonoktató családok a törvényi szabályozás keretein belül viszonylag szabadon választhatnak.

A sokszínűséggel viszont együtt jár az is, hogy az amerikai szülőknek a magyarokhoz képest jóval többet kell gondolkozniuk, imádkozniuk, utánanézniük, hogy a bőséges kínálatból kiválaszthassák a számukra megfelelőt és eldönthessék, milyen tananyag szerint tanítják majd gyermekeiket. Az is gyakran előfordul, hogy évkezdéskor vagy menet közben váltanak egy újabbra, mert a régi nem válik be. És persze nem mindenki választ tankönyvcsaládok közül: van, aki másfajta könyveket használ vagy megoldja okosban a netről.:) Ezért is van, hogy az amerikai anyák sokat blogolnak hasznos netes oldalakról, ill. olyan megvásárolható tananyagokról, amiket az otthontanítás szempontjából fontosnak tartanak.

Ezzel amúgy nincs is semmi baj. A jó szándékú magyar otthonoktató szülők viszont buzgón mentegetik ezeket a jobbnál jobb oldalakat, és megpróbálják mindenképpen hozzászabni az otthonoktatásukat az amerikai blogokon olvasott minták valamelyikéhez, mert azt gondolják, hogy az náluk is működőképes lesz - na ez az, ami felől nekem erős kételyeim vannak. Most már.

A magyar szülőknek ugyanis nincsen akkora szabadságuk, mint amerikai társaiknak, ami persze nem annyira nagy baj szerintem (én személy szerint nagyon hálás vagyok, hogy így van). Mivel viszont nincsen olyan mértékű szabadság, adott esetben nagyon megnehezíti a saját dolgát az a magyar szülő, aki amerikai módon és magyar módon is akarja tanítani a gyerekét. A két rendszernek nem lehetetlen megfelelni, de fölösleges és túl fárasztó.

Magyarországon rendszerint egy megadott tankönyv anyagát kérik a tanárok vizsgán az otthonoktatott gyermektől is, így nem célszerű egy kreatívabb meg egy hagyományos tananyag szerint is haladni. Vagyis nincsen értelme a tankönyv anyagát is venni és még másfajta kiegészítő-fejlesztő dolgokat is csinálni. Tapasztalataim szerint a tankönyv időben meglehetősen leköti a gyereket, így én a magam részéről nem szeretném mással terhelni, csak annyival, amennyit tőlük mindenképpen számon kérnek.:)

Mivel továbbra is meg vagyok győződve, hogy Isten a gyerekeket önfejlesztő lényeknek teremtette (mint a felnőtteket is), ezért aztán nem tartok attól, hogy a gyerekeink 'csak annyit' tanulnak majd, amennyit tőlük követelnek. Nem, dehogy. A gyerekek szinte állandóan tanulnak, ha hagyják őket.

Én szeretném minél több időt hagyni az enyémeket szabadon tanulni: játszani, beszélgetni, olvasni, csak úgy ellenni. Számomra ezt is jelenti, hogy meg kell őrizni a gyermekkor ártatlanságát, hogy a gyerekeink sokáig gyerekek maradhassanak. Mert a szabad tanulás olyan tanulás, ami nélkülözhetetlen az egészséges fejlődéshez, ugyanakkor sok időt vesz igénybe - minél többet, annál jobb.

Az iskolai tananyaggal viszont úgy vagyok, hogy arra nem szívesen fordítanék több időt annál, amennyit mindenképpen muszáj.:)

A netre ~~viszakattanva~~ visszatérve: én azt a régimódi nézetet vallom, hogy könyvek rendszeres, elmélyült olvasásával lehet olyan ismeretekre szert tenni, ami meg is marad - nem netes ide-oda kattintgatással.

Felnőttek esetében a net arra valóban jó, hogy kedvet csináljon érdekes témákhoz, szélesítse a látószöget és bizonyos mélységig elvigyen az új ismeretekben, de utána már inkább könyv kell... nekem biztosan. Gyerekek esetében viszont abszolút nem pártolom a netet, meg úgy alapból semmiféle képernyőt.

Egy könyv, az mégiscsak könyv.

Bár régen egyáltalán nem így volt, de most már én is inkább csak célirányosan jövök, meg rutin email-csekkolásra: nem parttalan olvasgatásra, kommentezésre, szörfözésre, mint annyiszor a múltban. Magamnak azt mondom, hogy többé nincs időm erre, de valójában nem is akarom, hogy legyen. Biztos lehetne szakítani rá, de annyi minden másra is kell: a férjem és a gyerekeim életéből nem szeretnék kimaradni és sok mással is tele van az életem, ami nagyon jó, jobb, mint a net.

Tudom, kissé groteszk, hogy éppen ilyesmikről blogolok - ellentmondásosnak tűnhet, hogy a blogon lehúzom a netet. Gondolkoztam is, hogy írjak-e erről, mert milyen gáz ilyeneket írni, de hát tényleg így érzek. És ezért van, hogy ha jövök is netezni, akkor utána nagyon gyorsan megyek is. Ha pedig éppen maradok, akkor nem nagyon olvasgatok össze-vissza, hanem elmélyülök egy témában vagy pedig posztot írok. Azt hiszem, erre az állapotra mondják, hogy "megváltoztak az internetezési szokásai".

Még tanulom, hogy a net csupán egy eszköz: információforrás vagy hobbi - de nem az életem mindennapi szerves része. Legalábbis én többé nem szeretném, ha azzá válna. És a gyerekeket is így szeretném szoktatni. Ezért vannak nagyon bekorlátozva gépileg. Na jó, inkább brutál megvonásnak hívnám, bár egy ideje már nem jajgatnak emiatt: prímán eltöltik az időt sokkal értelmesebb tevékenységekkel. És néha még így is kevés nekik egy nap...

Persze nem állítom, hogy nem lehet az internettel is hatékonyan tanulni vagy jó dolgokra felhasználni, de én egyelőre azt mondom, hogy gyerekek esetében nem éri meg az árát: még a felnőttek is nehezen szabnak gátat a saját netezésüknek, mert olyan könnyen beszippant a "csak még erre ránézek, aztán megyek is" érzés. Egy gyerek még ennél is könnyebben válik a gép rabjává, amikor már csak azért a pár percért (vagy pár óráért) kel fel reggel, hogy odaülhessen a képernyő elé. Nem szeretném ennek kitenni a gyerekeket.

Többek között ezért sem szeretném azt sugallni a blogon, hogy ezek a linkek, vagy bármilyen linkek nélkülözhetetlenek az otthontanításban. Valójában nekem nem jelentenek sokat, sőt, a nagyobb részét nem is ismertem behatóbban, csak betettem ide, hogy majd később rá tudjak nézni - ami aztán nem következett be.

Remélem, hogy így, 'pőrébben' is tetszeni fog nektek a blog, mert nem akarom új linkekkel feltölteni. Legalábbis egyelőre. Amiket fent hagytam, azokkal teljesen azonosulni tudok és használom is őket.

Azért ide bemásolom a blogon megtalálható régebbi linkek egy részét is (amivel még némileg azonosulni tudok), hátha ti találtatok közötte hasznosakat. A továbbiakban 'LEHET, HOGY HASZNOS LINKEK :)' címke alatt megtaláljátok ezt a posztot az oldalsávban is, ha kerestek valamit.

Itt vannak tehát, témák szerint.

Így is lehet otthontanítani:

Infók az otthonoktatásról:

Hasznos linkek otthonoktatóknak:

Az iskolaérettségről:

Zene, mese, vers gyerekeknek:

Játékos fejlesztők:

Megvásárolható tananyagok mindenféle témában:

Infókereső:

Nyárvégi beszámoló rólunk, így, ősz elején...:)

2011-09-06T22:10:00.004+02:00

Augusztus 20-án végre hazaérkeztünk. Újra Magyarország. Most egyelőre Pécsett vagyunk, rokonoknál, ameddig meg nem találjuk otthonunkat. Mert még keressük.

Hosszú volt ez a nyár, és jól telezsúfoltuk emlékekkel. Volt nagyon sok szép is közte, meg volt azért néhány szomorú-fájdalmas is. Mindegyikből tanultam, tanultunk valamit az emberekről, és valamit Istenről is. És ez így volt jó, mindenestül. Nem csinálnám vissza ezt az egy évet, mert azokat a tapasztalatokat Istentől kaptuk, és nagyon meggazdagodtunk általuk. Kicsit más ember is lettem, de ez az Úr munkája: Övé minden dicsőség mindenért, ami az életünkben van.

Szóval újra itthon vagyunk, és az első hetek sokfelé-rohangálós hivatalos intéznivalói után most már van időm kicsit értékelni a történéseket.

Visszanézve. Meg előre tervezgetve.

Meglehetősen sok intéznivalón vagyunk túl, és néhány várva várt nagy eseményen is.

Rafi iskolaérettségi vizsgálata

Aug. 23-án volt a Nevelési Tanácsadóban, ugyanannál a hölgynél, akinél Doda is volt kétszer. (hosszú történet, hogy miért kétszer) Az eredmény: Rafi iskolaérett és kivételesen jól teljesített. Ez nemcsak azért nagy hír nekünk, mert így most már két iskoláskorú gyerkőcünk van, akinek az előrehaladása tőlünk, szülőktől függ. Hanem azért is, mert Rafi itthon igencsak minimális fejlesztést kapott. Nem volt elhanyagolva, hanem engedve lett, hogy önmagát fejlessze. Meg vagyok győződve, és most már erről a tézisről van két lábon járó tanúbizonyságom is, hogy Isten úgy alkotta meg a gyerekeket, hogy születésüktől fogva önfejlesztők.

Nem kell őket stimulálni, nem kell tudatosan fejleszteni, nem kell színes ceruzát, gyurmát nyomni a kezükbe. Nem kell nekik sem színeket, sem számokat, sem idegen nyelvet tanítani direktben. És leginkább nem kell azon aggódni, hogy miért nem tart még ott a fejlődésben, ahol a szomszéd gyerek. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy a gyerekek úgy lettek megalkotva, hogy egy szerető-gondoskodó családi (!) közegben maguktól képesek a maximumot kihozni magukból.

Úgy hiszem, ez is Isten bölcsessége és engem lenyűgöz az a tudatosság, ahogyan Ő formált bennünket, embereket!

Persze a 'maximum' fogalma más egy korai fejlesztő gondolkozású anyánál, mint nálam, aki nem vagyok híve az irányított fejlesztésnek. Talán ez a téma is megérne egy külön posztot egyszer, de annyi más téma is van még a fejemben...:)

Nem mondom, hogy ne legyen otthon gyurma, meg színes ceruza, mert azért azt fontosnak tartom, hogy legyen miből választania a gyereknek. De ne nyomjuk semmilyen irányba, ne fejlesszünk tudatosan, beosztva, kipipálva, előkészítve. Se nagyobb korban feladatlapozva. Nem kell ez. Helyette viszont örüljünk neki, tanuljuk őt, és neveljük helyesen. Azt hiszem, a kisgyerekkor erről kell, hogy szóljon.

A gyerek képes önmagától fejlődni és meg is teszi ezt, ha nem szoktatjuk rá 'mesterséges táplálásra' a foglalkoztatás területén. Ha viszont rászoktatjuk, akkor könnyen lehet, hogy nehezen fogja föltalálni magát otthon, és mindig szórakoztatásra szorul majd: másképpen látványosan unatkozni fog, amikor nem határozunk meg alternatívákat számára, amivel foglalkozhat. Nem mondom, hogy ez egy abszolút bölcsesség, de most nekem mindenképpen nagyon fontos felismerés.

Visszakanyarodva: Rafi iskolaérett, és ezért hálásak vagyunk az Úrnak.

Doda vizsgája

Két félév anyagából vizsgáztunk igazgatói engedéllyel. Még nem tudunk minden eredményt, de elkönyveltük, hogy jól sikerült.:) Minden szépen meglett és mivel a tanári gárda szempontjából rohanósabb napra rendeltek be minket, így elég gyorsan rövidre is zárták az egész procedúrát: reggel 9-re mentünk, és délután 1-kor már túl voltunk az éneken meg a tesin is. Nem hoztuk semmiből a 100%-ot az én mércém szerint, de ez bele volt kalkulálva a rendszerbe, hiszen elég zaklatott időszakban voltunk, ami az utolsó nagy hajrát illette a felkészülésben.

Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a lehetőségeinkhez képest, meg egy kis lazulást is bekalkulálva, ez volt a 100%, ami adott esetben tőlünk telt. Persze rögtön a vizsga után levontam a személyes konklúziókat, hogy kicsit többet, meg kicsit előrelátóbban tanulunk majd a következő tanévben, de... azért ezt még át kell gondolnom, mennyire és miként. Mert azt is érzem, hogy ez így volt jó, ahogyan történt, nem másként.

Azt biztosan tudom, hogy otthonoktatva minden év más, mint az előző, és így tudom, hogy a következő sem lesz olyan, mint a mostani volt.:)

Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk. Eredményekkel később még lehet, hogy jelentkezem. Most 'tanulásilag' nekünk őszi pihi következik. Jellemfejlesztés és közösségépítés folyik most aktívan a családunkban: ezen van a hangsúly, mert erre van most szükség. A londoni egy évünk nevelésileg hagyott némi kidolgoznivalót az életünkben, leginkább a gyerekek jellemében. Úgy hiszem, ez most az, amivel foglalkoznom kell.

Majd, amikor átköltözünk oda, amit most még nem tudunk, hogy hol van, akkor nekiállok megszervezni a Két Iskolás Meg Két Kicsi Együtt Élős És Tanulós napjainkat.

Addig meg gyűjtöm az impulzusokat és igyekszem az Úrra figyelni. Gondolom, hogy erre a tanévre is van egy egészen konkrét terve számunkra. Vele lesz jó ez az évünk is, ha az Ő lábnyomán haladunk...

Náti ovis felmentése

Némiképp aggódtam ezen, mert a két idősebb fiunk felmentése eléggé döcögős volt, így ez alkalommal sem számítottam másra.

Ha már otthonoktatás, akkor én ezt a procedúrát tartom nehezebbnek bürokratikusan, nem a magántanulóvá válást...

Mindenesetre imádságos szívvel, az Úrban reménykedve indultunk neki a két kisebbel és F.-el azon a bizonyos augusztus végi napon. Előző este azt kértem az Úrtól, hogy innen ne kelljen továbbmenni: hogy elsőre adják meg nekünk a felmentést. Isten irgalmas volt hozzánk és meghallgatta az imádságomat. Sőt, feljebb megáldott, minthogy kértük vagy elgondoltuk volna...

A megbeszélt időben érkeztünk az oviba és nagyon kellemesen meglepődtünk. Soha ennyire gyorsan, ennyire gördülékenyen, ennyire jó légkörben nem zajlott még felmentésünk. Nem kellett gyanakvó keresztkérdésekre válaszolnunk, nem kellett okos érvekkel védenünk a meggyőződésünket, mert nem volt rosszindulat, sem szkepticizmus. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy mi is jót akarunk a gyerekeinknek... Nehéz elmondani, hogy ezt a hozzáállást milyen jól esett tapasztalni egy ovivezető részéről. NAGYON jól esett.

Az ott töltött pár óra után - számomra még most is fura, hogy ez tényleg megtörtént velünk- azzal a bizonyos Hőn Áhított Okmánnyal együtt távoztunk. Náti tehát erre a tanévre hivatalosan felmentett nagycsoportos, és ezért egyedül Istené a dicsőség!

Röviden, most ennyi. Jó újra itthon lenni Magyarországon.:)

Néha azért frusztrál az érzés, hogy még nem ott vagyunk, amit majd otthonnak fogunk hívni: hogy bár már otthon vagyunk, ami az országot illeti, de még nem vagyunk otthon itthon. Majd annak is eljön az ideje. A türelmet is tanuljuk ebben az időszakban...

Miért nem iskola? (marathoni poszt)

2011-08-08T00:10:00.003+02:00

Itt az ideje, hogy megragadd a bögrédet, és tölts egy gőzölgő teát magadnak, mert ez most egy újabb marathoni poszt.:)

Kérlek, hogyha hívő szülőként vagy pedagógusként olvasod a blogot, olvass nyitott szívvel, mindent Isten Igéjével összevetve, mert e kettő nélkül nem fogod tudni jól érteni a mostani gondolataimat. Nem célom megkérdőjelezni emberek szakértelmét és legjobb szándékait. Ugyanakkor nem mehetek el a tény mellett, hogy mind a szakértelem, mind a legjobb szándék kevésnek bizonyul, amikor a gyerekeink boldogulásáról van szó. Ennél többre van szükség: a helyes dolgot kell megtenni. De mi az és miért? - erről gondolkozom most. Teára fel.:)

*****

Anglia sok mindenben más, mint Magyarország, de az otthonoktatás fölött ugyanúgy nehéz napirendre térniük az embereknek, mint otthon. Az itteni gyülekezetünkben sincs ez másképpen.

Úgy hiszem, persze találgatok, hogy talán többeket irritál az, ahogyan élünk, meg az, hogy otthonoktatunk- mégis csak nagyon kevesen jönnek oda és érdeklődnek erről komolyabban. Pedig nem harapunk.:)

Néhány héttel ezelőtt, házi csoportban mégis felmerült pár kérdés az otthonoktatással kapcsolatban, amit 'nekünk szegeztek'. Napokkal később, sokat gondolkoztam azokon a dolgokon, amiket akkor felvetettek: a feltételezéseken, amikkel éltek és a válaszokon, amiket adtunk. Örültem, hogy beszélgethettünk a témáról, de emellett mindenféle furcsa érzést is kiváltottak bennem a kérdéseik, felvetéseik. Meg kellett állapítanom, hogy még mindig nem tudok érzelmileg semleges maradni, és tárgyilagosan válaszolgatni, akárhányszor hallottam is már hasonlóakat: mindig felkavar és kicsit el is keseredek. A szűklátókörűségen. Persze, nem kellene. De akkor is.

Néha szeretnék mindenkivel konfrontálódni, hogy valami módon rávehessem őket egy jobb útra, amin járhatnak. Néha meg csak szeretnék csendesen elvegyülni és beilleszkedni egy közösségbe, anélkül, hogy családként azt kellene éreznünk, hogy Isten népe között is furák és 'túl radikálisak' vagyunk. Mindkettő érzés elsodor néha, de ilyenkor a férjem mindig emlékeztet egy harmadik szemszögre is. Isten szemében ugyanis nem mi vagyunk a furák azzal, hogy Neki akarunk megfelelni. Azok a furák, akik nem ezt akarják...:)

Nem bízol Istenben??

Ez egy meglepő kérdés számomra, de már több fórumon elhangzott, amikor elmondtuk, hogy mi nem visszük iskolába a gyerekeinket.

Az emberek igen furcsán gondolkoznak. Ha mi hiszünk Istennek, Aki az Igében kijelentette, hogy mi módon kell egy gyereknek szocializálódni, és ebben megerősödve otthonoktatóvá válunk, akkor mások ránk sütik, hogy nem bízunk az Úrban. Aki viszont Isten útmutatása ellenére káros közegbe engedi a gyermekét, az nyilvánvalóan Benne bízik, amikor ezt teszi...

Én nem hiszem, hogy bizalomnak nevezhető az a helyzet, amikor valaki, félretéve Isten útmutatását a saját feje és a társadalom hangjai után megy: közben pedig reménykedik, hogy az Úr megtartja a gyermekét ott, ahol egyébként neki semmi keresnivalója nem lenne.

Szerintem igazi bizalomról akkor beszélhetünk, amikor előre elkötelezem a szívemet, hogy Isten vezetése szerint fogok járni, akármerre vezessen is. Amikor teljesen rábízom az életemet az Ő tökéletes terveire, akár a családról, akár a munkáról, akár az anyagiakról, akár a gyereknevelésről van szó. Nem azért rendezem be az életemet az Ige alapján, mert mindent előre látok, vagy mert annyira szupernek érzem magam. Hanem mert elhiszem az Úrnak, hogy Ő tudja a legjobban, hogy mi a jó nekem és a családunknak- nem a társadalom vagy akár én magam.

Amikor Istenben bízom, akkor elhiszem Neki, hogy csak úgy jó, ahogyan Ő eltervezte és az Igéjében kijelentette. És elhiszem, hogy nekem nem kell okoskodnom, akadékoskodnom, aggályoskodnom, hanem csak engedelmeskednem, Hozzá igazítva mindent az életemben. Ez a bizalom szerintem, és nem a másik verzió.

A probléma azzal van, hogy az emberek összekeverik Isten kegyelmét az ember felelősségével. Valóban Isten kegyelme, ha egy gyermek nem tévelyedik el az igazságtól, hanem megragadja azt és hitre jut. De az ember felelőssége Isten útmutatásai szerint nevelni az övéit. Annak semmi köze az Úrba vetett bizalomhoz, ha olyan helyre viszem a gyerekemet, amely Isten szerint nem jó neki. Az nem bizalom, hanem az Úr kísértése...

Hogyan mondhatjuk, hogy Istenben bízva visszük iskolába a gyerekeinket, amikor az Ige szerint Ő családokban nevelődve szeretné látni őket a mi szellemi felügyeletünk és vezetésünk alatt? Nem arról van itt szó, hogy az Ige mondanivalója rejtett vagy homályos lenne azzal kapcsolatban, hogy az Úr mit vár el tőlünk gyereknevelés és családi berendezkedés viszonylatában. Istennek egészen konkrét véleménye van ezekről a témákról, csak mi nem vagyunk készek befogadni azt. Mert nem igazán nyitott a szívünk az Ő útjai iránt, ha az a társadalmi iránnyal ellentétes gondolatokat is képvisel.

Így viszont hogyan hivatkozhatunk az Úrra, amikor nem is Ő a forrásunk a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekben, hanem a saját kútfő, a világi pszichológusok és a közgondolkozás?

Nem fogja sajnálni a gyereked, hogy visszatartottad őt a gyerekközösségtől??

Ha elrontjuk az otthonoktatást, akkor bizonyára meg fog fordulni a fiaink fejében, hogy bárcsak iskolába járhattak volna... De ha Isten segít és nem rontjuk el, akkor szerintem nagyon hálásak lesznek, hogy nem kellett suliba járniuk, hanem lehetővé tettük számukra, hogy otthon legyenek velünk, távol a gyerekközösségtől, amely csak elszigetelte volna őket egymástól és tőlünk. Húsz év múlva beszéljünk, addigra kiderül, hogy mi lesz.:)

De miért az az alaptézis, hogy az otthonoktatás szükségképpen megfosztottság valami jótól? Az otthonoktatás nem a jótól való megfosztottság, hanem a károstól való távol tartás. Mert családban felnőni jó igazán a gyereknek, nem a szüleitől elválasztva egy lelkileg romboló hatású gyerekközösségben.

Ha nem homályosítaná el a szemünket a közgondolkozás, akkor tisztán látnánk, hogy az iskolások azok, akik a jótól megfosztottak: mert meg vannak fosztva a saját szüleikkel való életközösségtől, és az ő lelki tanításuktól. Ez az igazi megfosztottság, nem az, hogy valaki rendszeres gyerekközösség nélkül nő fel.

A feltételezésekkel ellentétben az otthonoktatott gyerekek nem szenvednek otthon a gyerekközösség hiánya miatt. Mint minden gyerek, ők is szeretnek otthon lenni, és fel tudják találni magukat ott.

Persze, ha a szülők engedik felgerjedni a gyerekközösség utáni vágyat, akkor a gyerekeik szenvedni fognak, és nyaggatni a szülőt a gyerekközösségért. S ha e gyerekközösség biztosítását alapvető feladatnak érzi az otthonoktatott szülő, akkor az ő gyerekei ugyanúgy "nem lesznek visszatartva" a gyerekközösségtől, mint ahogyan az iskolások sincsenek. Ez azonban nem fog a hasznukra válni, ugyanúgy, ahogyan az iskolásoknak sem válik hasznára- de attól még van, aki így tesz. Az otthonoktatás tehát nem minden családnál jelenti a rendszeres gyerekközösségtől való távol tartást (sajnos).

Ha viszont a szülők nem csinálnak nagy ügyet a gyerekközösség kérdéséből, mert úgy gondolják, hogy a család barátai, a rokonok, az ismerősök, de leginkább a szűk család a megfelelő közeg egy gyermek fejlődéséhez, akkor otthon mindenki nagyszerűen el tud lenni, anélkül, hogy bármiben is megfosztottnak érezné magát. Sőt, jóval többről szól az otthonlét, mint nem-megfosztottnak érezni magam. Tovább lehet menni, és ki lehet mondani, hogy az otthonlét és a családi közösség rendkívül meggazdagíthatja egy gyermek életét, amiből biztosan kimaradna, ha iskolába járna...

Hogy a kezdő kérdést a visszájára fordítsuk: vajon egy iskolába járó gyerek nem fogja utólag sajnálni, hogy a szülei nem tartották őt vissza attól a gyerekközösségtől, amely napról napra hit-kompromisszumokba kényszerítette őt, s így szellemileg hátrányba került, ahhoz képest, ahova eljuthatott volna? Nem fogja sajnálni, hogy éppen a szülei, akik "bíztak az Úrban" fosztották meg őt az igei bölcsesség megtanulásának lehetőségétől, azzal, hogy megfosztották őt a családi életközösségtől?

Minden hívő szülő hitre neveli a gyerekeit, ehhez nem kell otthon maradni vele.

Mindkét állítás téves. Nem minden hívő szülő neveli hitre a gyerekeit. Van, aki csak pár igazságot mond el nekik, és van, aki még annyit sem. Viszont mindegyikük megnyugtatja a lelkiismeretét valami módon- máskülönben érzékelné az óriási kontrasztot e nevelés intenzitása és az Ige által emlegetett "ha otthon vagy, ha úton jársz, ha lefekszel, ha felkelsz" intenzitású hit-nevelés között.

Sajnos a vasárnapi iskola és az ifjúsági óra létezése egyáltalán nem kedvez ennek a helyzetnek, sőt, még ront is rajta. Mert nem arra ösztönzi a szülőket, hogy felvállalják a teljes felelősségüket gyermekeik szellemi neveléséért, hanem arra, hogy a saját, Istentől kapott feladatukat egy 'kompetens lelki szakemberre' bízzák. Így a szülők igénybe veszik 'a Szolgáltatást' és a gyülekezetre testálják gyermekeik szellemi nevelésének oroszlánrészét. És azzal nyugtatják meg magukat, hogy végül is azok a szolgálattevők jobban értenek a hithez is, meg a gyerekeikhez is, mint ők...

Az is téves állítás, hogy a szülő úgy is tud hitre nevelni, hogy nem marad otthon a gyerekével. Nem vitatom, hogy valamiféle értékrendet ilyen módon is át tud adni, de Isten terve szerinti szellemi hatást gyakorolni bizonyosan nem fog tudni. Amit egyik kezével felépít majd a gyereke életében, a másik kezével le is rombolja, amikor egy morálisan romlott közegbe küldi őt.

Sajnos magától értetődőnek tartjuk, hogy egy gyereknek a barátaival van igazán mély kapcsolata, nem a szüleivel- ezért tűnik úgy, mintha az otthonoktatók csak felfújnák ezt az egész kérdést. Pedig, ha számszerűsítenénk a családon kívüli kapcsolatok megerősítésére szánt órákat, akkor megdöbbenve tapasztalnánk, hogy a gyerekünk gyakorlatilag a barátaival van mindennapi életközösségben, nem velünk, szülőkkel. Így tehát a barátok azok, akik mindig ott vannak érte, amikor egy fontos kérdés felmerül: a szülőnek a munkahelyi és az otthoni elvárások szorításában nincsen erre ideje. Nem is csoda, hogy nem tudunk megfelelő módon hatni rá.

Nagyon sok szülő nem néz ennek a dolognak a mélyére- nem értem, miért nem. A legtöbbjük megelégszik azzal, hogy van "némi kapcsolat" a kölökkel, hogy "le lehet vele ülni beszélgetni", és hogy "bár megszenvedjük a kamaszkort, de azért sokkal rosszabb is lehetne..." Ezek a szülők örülnek annak, hogy bizonyos kritikus beszélgetéseket hitről, szexualitásról, párválasztásról, serdülőkorról, szerelemről sohasem kellett valódi mélységében lefolytatni a gyerekeikkel, mert azok "nem igényelték ezt".

De valóban arról van szó, hogy nem igényelték ezt? Nem inkább arról, hogy a 'felvilágosító' könyvek, a tinimagazinok, a világi dalok, a romantikus regények, a tv-sorozatok, a filmek, és az osztálytársak már elmondták a maguk bölcsességét ezekben a témákban, és az elegendőnek bizonyult a gyerekünk számára? Ha van még kérdésük, akkor meg majd a gyülekezeti kortársak, maga az ifivezető, vagy esetleg az internet választ ad nekik...

De miért mindenki más, csak a szülő nem?? Miért nem látjuk, mekkora gond ez? A világ a gyerekeink arcába nevet és eléjük tol mindenféle megoldást egészen kicsi koruktól fogva. A barátok észrevétlenül a maguk képére formálják a jellemüket, és készségesen segítenek nekik mélyen belemerülni a világba. Mi pedig mindezek ellenére azt gondoljuk, hogy elégséges imádkozni értük és reménykedni egy pozitív kimenetelben. Tényleg ennyit vár tőlünk Isten??

Sem a világ, sem a barátok nem hagyják magára a gyerekünket az ő kérdéseivel- mi szülők vagyunk az egyetlenek, akik igen.

Pedig nekünk mennyei perspektívánk van... vagy kellene, hogy legyen...

Élő hitet nem lehet távoktatásban átadni, csak megélve. Egy gyermek szempontjából nem elegendő még a jól megélt hit sem, ha nem látja, hogyan élünk, mert egész nap nincsen velünk...

Ahhoz, hogy a gyerekünk legalább annyira hívő legyen, mint amennyire mi azok vagyunk, szoros mindennapi kapcsolatban, életközösségben kell velünk lennie. Látnia kell, hogy mit teszünk, hogyan élünk, hogyan imádkozunk, hogyan reagálunk a felmerülő helyzetekre. Látnia kell, hogyan éljük az Igét napról napra. Velünk kell legyen, úgy, mint Jézussal voltak a tanítványok. És nem az élete első három évében van erre kiemelten szüksége, hanem folyamatosan. Egészen addig, ameddig fel nem nő és családot nem alapít.

Ez vajon nem 'rámászás' a gyerekeidre? Nem fojtod meg őket a szereteteddel, ha otthon maradsz velük, és nem engeded őket szárnyalni mások körében?

Nos, a szárnyalás a legtöbb esetben csupán illúzió. Az úgynevezett 'szárnyalás' nem is a gyerekekről szól, hiszen ők, amint kikerülnek a szülői korlátozás alól, más rendszerek korlátozása alá kerülnek.

A 'szárnyalás' valójában arról szól, hogy az eddig otthon lévő szülő végre 'szárnyalhat' a gyerekei nélkül, és felszabadulhat azt tenni, amihez jobban kedve van, mint egy jelentéktelen hátébé szerephez. De ez a szabadság illúzió.

Miért gondoljuk, hogy az a jó nekünk, ha függetlenítjük magunkat a legfontosabb szerepeinktől, és a feleség és anya létformát 'jelentőségteljesebb' szerepekkel egészítjük ki? Talán ennyi plusz időnk van, miután maradéktalanul betöltöttük a ránk bízott feladatokat, amikkel Isten bízott meg minket otthon? Vagy azt gondoljuk: Istennek mindegy, mit teszünk, ameddig elég buzgón imádkozunk, hogy áldja meg az életünket? Miért gondoljuk azt, hogy egy másik életközösség jobb a gyerekünknek, mint Isten intézménye, amibe a kezdetektől belehelyezte őt, vagyis a család?

Szeretettel senkit sem lehet megfojtani, mert a szeretet figyelembe veszi a másik felet. Mi nem a saját komplexusunkból vagyunk otthon, hanem mert beláttuk, hogy ez a legjobb döntés, amit meghozhatunk gyermekeink jövőjével kapcsolatban. Nem akarjuk tönkretenni őket, hanem azt szeretnénk, hogy teljes életet élhessenek. A bűnnek viszont egészen konkrétan a gyerekeink lelkére van vágyódása, és az ördög vadul keres minden adódó alkalmat, hogy csapdába ejtse őket.

A gyerekek a szüleik mellett vannak a legjobb helyen, és az ő szellemi védelmük az a védelem, amelyet Isten rendelt számukra. Bár a szeretet nem fojt meg, de nem is hagy cserben.

Minden kamasz megkérdőjelezi a szülői értékeket és elfordul azoktól egy időre. De ha lázad is, nem véglegesen teszi, mert Isten kegyelméből végül visszatalál. (És itt jönnek a gyülekezeti példák XY hívő testvér tékozló gyerekeiről, akik végül csodálatos módon visszataláltak, és most teljes erőbedobással szolgálnak a gyülekezetben.)

Ez egy nagyon kemény téma, de muszáj róla nyíltan beszélni. Inkább ne a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy milyen fájdalmas lecke tud lenni, ha Isten igazságát figyelmen kívül hagyjuk...

Nagyon fontos megérteni, hogy a Biblia szerint a lázadás bűn. Isten nem kódolta a lázadást sem a mi, sem a gyerekeink génjeiben, így nincs mentségünk: az a mi bűnös természetünkből adódik. Ha újjászülettünk, akkor a bűn többé nem uralkodik rajtunk, viszont más kérdés, hogy önszántunkból újra a rabságába kerülhetünk.

Egyetlen kamasz lázadását sem szabad életkori sajátosságnak tekinteni, amit majd kinő, mert nem az, és nem fogja kinőni. A lázadás bűn, amely kétségkívül elválasztja a gyerekünket Istentől. Aki Istentől el van választva, azt sok szívfájdalom és összetöretés fenyegeti. Ilyesmit pedig egyetlen ép lelkű ember sem kíván a saját gyerekének (másokénak sem).

Azt mondani, hogy normális dolog, ha egy kamasz lázad, egyenlő azzal, hogy Istent olyan Istennek látjuk, aki beleiktatta a rendszerbe a rendje elleni lázadást: vagyis tökéletlent teremtett.

Ezen is érdemes elgondolkozni: nem hiszem, hogy van olyan hívő ember, aki a saját fiatalkori lázadása következtében kapott súlyos sebeket büszkén vállalja, és azt mondja róluk, hogy ezt minden hívőnek meg kellene tapasztalnia, mert annyira szép élmény és annyira nélkülözhetetlen volt! A kamaszkori lázadás következménye nem az éretté válás. Hanem a szégyenpír az arcon, és a folytonos harc az ördög kárhoztatásával a múltbéli bűnök miatt.

De a fenyítés vesszejét csak az engedetlenek háta érzi: aki szót fogad, az nem kap fenyítést, és nem esik az ördög csapdájába.

A lázadás sebei elkerülhetőek, ha nem lázad az ember. A lázadás végkimenetele viszont mindig kétesélyes: vagy megmenti őt az Úr vagy nem, tehát a kegyelemre ilyen módon nem lehet apellálni.

Lehet, hogy XY hívő testvér gyermeke megtért kamaszkori tévelygéseiből, és most már újra szolgál- de vajon ez mindig, minden hívő szülő eltévedt gyerekére igaz? Nem hinném. Csak kérdezzük meg azokat, akik a mi gyülekezetünkben ülnek összetört szívvel, könnyes szemmel, csodára várva...

Bár valóban nagy kegyelem, ha egy bűnös megtér a bűnös utakról (és mindig Isten csodája ez), de ne gondoljuk, hogy ha mi Isten útmutatását figyelmen kívül hagyva elhibázzuk az életünket, Ő akkor is kezeskedik a happy end-ért: hogy aztán hirdethessük, hogy a lázadás normális dolog, és Isten úgyis minden bajból kiment.

Az Ige szerint Isten az igazat menti ki minden bajból. Ha a gyerekünk nem Isten akaratában jár, akkor ez az ige rá nem alkalmazható.

Ha szándékosan adod magad tévelygésre, akkor nagyon veszélyes vizekre evezel, ahonnan lehet, hogy nincsen visszaút. És ugyanez igaz arra, ha hagyod a kamaszodat tévelyegni, azt mondva, hogy ez egy életkori sajátosság. Nem biztos, hogy meg fogja őt menteni az Úr, és ezt nem is érdemes próbálgatni. A kamion elé nem lököd ki őt, bízva abban, hogy Isten majd biztosan megőrzi. Mert tudod, hogy a testére neked kell vigyáznod. Vajon a lelkének megőrzése miért nem ennyire evidencia a hívő családnál?

Isten kegyelmes: végtelenül kegyelmes. De Ő szuverén Úr is. Tiszteletben tartja az emberi akaratot, még ha mélységes szerelemmel szeret is bennünket...

A lázadó gyermekek az utolsó idők kórképe- ne higgyük el, hogy ennek Isten népe között is így kell lennie! Csak akkor lesz így, ha elfordulunk az igazságtól, és cserben hagyjuk a gyerekeinket.

Nem szabad óvatlanul cselekednünk. Jézust is éppen azzal kísértette meg az ördög, hogy cselekedjen óvatlanul. Mert, úgymond nem számít, mit tesz; Isten úgyis meg fogja tartani az életét. Ez hazugság volt, hiszen nagyon is számított, mit fog tenni: élet-halál kérdés volt, hogy megtartja-e magát tisztán vagy vétkezik Isten ellen. Az is nagyon számít, hogy mi hogyan cselekszünk a gyerekeinkkel.

Elképzelhető, hogy Isten az ő nagy szeretetéből megszabadítja a legtöbb lázadót, aki Ellene vétkezett. De mi van, ha mégsem?? Ő nem köteles ezt megtenni. A gyermekem élete túl értékes ahhoz, hogy ezt a tézist kipróbáljam rajta.

Úgysem tudod megvédeni őket ettől a világtól: csak Isten tudja. Akkor meg már jobb, ha előbb találkoznak a világgal, minthogy később szembesüljenek, ami talán jobban meg fogja őket viselni, mintha fiatalon hozzászoknának.

Mi emberek, még a hívők is, szeretjük Istent kegyelmesnek és szeretőnek látni, de nem akarunk tudni az igazságáról és a szentségéről. Mert ez nekünk így kényelmes. A saját felelősségünket előszeretettel hárítjuk az Úrra, elvárván, hogy végtelen kegyelmével fedje be a mi mulasztásunkat. Isten tényleg kegyelmes, de a kegyelmével nem szabad visszaélni, mert az istenkísértés.

Nem igaz, hogy nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket a világban lévő gonoszságtól. Csak mi tudjuk megóvni őket! Isten velünk együtt munkálkodik, és mert kegyelmes, néha még akkor is megőrzi őket, amikor mi nagyon felelőtlenül döntünk velük kapcsolatban. De ez ne legyen ürügy a testnek, hogy szándékosan kitegyük őket annak, ami a Biblia szerint bolondok társasága. Az még az egyenes úton járókat is elfordítja a helyes úttól!

Nem érzem, hogy a világtól amúgy meg kellene őrizni a gyerekeinket, mert a világ Isten világa, amely nagyszerű hely gyerekek számára. Éppen ezért is otthonoktatunk: hogy megtapasztalhassák és felfedezhessék ezt a világot maguknak az ő szintjüknek megfelelő módon. És, hogy ennek a világnak a felfedezése során együtt megismerhessük azt a végtelenül bölcs Teremtőt, aki mindent rendben alkotott meg. Erre az iskolában nincsen lehetőség.

Gyerekeink nincsenek távol tartva a világtól, sőt, sokkal inkább lehetőségük van mély megértést szerezni róla, mint amennyire iskolás kortársaiknak lehetőségük adódik. Egy iskolás adott esetben sokkal később találkozik a való világgal, mint egy otthonoktatott, hiszen ő egy olyan világra készül fel a suliban, amilyen igazából nem is létezik.

Az viszont igaz, hogy a gyerekeinket nem fogjuk védtelenül kitenni annak a gonoszságnak, ami a világban van. Fog találkozni a gonoszsággal? Igen, fog. De ezt otthon védett közegben teszi, ahol válaszokat kap a miértekre, és hagynak neki elegendő időt, hogy felnőjön és megtanuljon helyesen reagálni. Mert azért az mindenki számára egyértelmű, hogy nem szükséges drogossá válni ahhoz, hogy megtudjuk: az egy káros szer és függőséget okoz.

Van empirikus bölcsesség, vagyis élettapasztalat, de van Isten szerinti bölcsesség is. Sokan vannak, akik előnyben részesítik a saját bőrön tapasztalást, és a saját káron tanulást, de a Példabeszédek könyve szerint van ennél sokkal jobb út is a bölcsesség megszerzésére. Ez az út pedig az istenfélelem útja: Jézus Krisztus megismerésének útja. Ő a bölcsesség Forrása, vagyis aki Vele jár, az nem szűkölködik bölcsesség nélkül.

Ez korosztálytól független igazság. Egy gyerek is szerezhet ilyen módon bölcsességet, és lehet bölcsebb, mint sok felnőtt, aki még a saját kárán sem tanul...

Nem az iskola a legideálisabb és legkézenfekvőbb módja az életre való felkészülésnek. Az otthon ennél sokkal kézenfekvőbb.:)

Ha a gyereked máshogyan nő föl, mint a többi gyerek, akkor nem fog tudni beilleszkedni: mindig ki fog tűnni a másságával...

A másság egy nagyon relatív dolog. Az osztályközösségen belül egy túlsúlyos kisgyerek gúny céltáblája lehet, mert ő 'más', mint a többi. Ugyanez igaz lehet egy alacsony lurkóra, egy soványra, vagy egy vörös hajúra is. A szokatlan nevű, más nemzetből származó, vagy kisebbségi népcsoporthoz tartozó gyerekekre is igaz ez, pedig egyik sem otthonoktatott. Iskolásként mégis a bőrükön tapasztalják a másság hátrányos hatását. Mert gyerekközösségben ilyeneket is meg lehet tapasztalni...

Aztán van szellemi másság is. Keresztelő János a pusztában szocializálódott: Istennel, emberi társaság nélkül. De ezáltal mégsem vált antiszociális emberré. Viszont szerette az Urat, szívvel-lélekkel szolgálta Őt a rá bízott módon, és nem alkudott meg soha. Vele kapcsolatban nem mondunk olyat, hogy furcsa volt, vagy nem tudott beilleszkedni. Pedig nagyon más módon nőtt föl, mint a többi gyerek, és szellemileg más felnőtté is vált, mint a többség.

Miért van az, hogy őszintén csodáljuk azokat az embereket, akikről a Bibliában nagy dolgokat olvasunk, de működésképtelennek ítéljük azt a módot, ahogyan ők szocializálódtak? Pedig elképzelhető, hogy mi azért nem vagyunk még hithősök, mert velük ellentétben mi nem a szüleink szellemi oktatását hallgattuk, és nem velük éltünk életközösségben, hogy tőlük tanultunk volna. Hanem a kortársainkkal szocializálódva azt tanultuk meg, hogyan kell ugyanolyanná válni, mint mások: a világgal együtt tartani, nem kitűnni a tömegből, csak hogy meg ne szóljanak. Vajon hívőként nem ugyanezt tesszük?

Mi, szülők szinte kivétel nélkül iskolába jártunk, tehát a kortársak között szocializálódtunk. Tegyük fel magunknak a kérdést: segített ez bármit is a hívő életünkben? Nem emiatt kísért meg bennünket újra és újra az, hogy kompromittáljuk a meggyőződésünket, és úszunk együtt az árral? Nem emiatt hasonlítgatjuk folyton másokhoz magunkat, mintha valakihez képest kellene elég jónak lennünk, hogy Isten elfogadjon, és elégedett legyen velünk?

Noé, Ábrahám, Józsué, de még Jézus sem járt suliba, hanem a szüleik nevelték és tanították meg őket Isten követésére! A Biblia az elejétől a végéig tele van olyan emberekkel, akik a családjukban nevelődtek- egy sem járt iskolába közülük. Mert régen ez volt a normális.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden hitelődünk otthonoktatott volt. Hanem azt, hogy a fenti definíció szerint ők is 'mások' voltak. Ez a másság viszont olyan másság, ami ma minden hívő számára igen kívánatos: mert ők abban voltak mások, hogy a világ szeretete helyett igazi istenfélelem volt a szívükben. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet a suliban megtanulni, viszont ott el lehet veszíteni...

Mint írtam, a másság nagyon relatív dolog. Meg a beilleszkedés is. Jézus a tanítványait bárányoknak nevezte, akiknek a farkasok közé kell mennie. Az Úr azt is mondta, hogy a hívő ember olyan, mint egy gyertya az éjszakában. A bárány nem asszimilálódik a farkasokkal, mert ha megtenné, hamar véget érne bárány-élete. A gyertya sem illeszkedik bele a sötétségbe, hanem nyilvánvalóvá teszi a sötétséget azzal, hogy világít.

És ez persze sokaknak nem tetszik, de akkor is ezt kell tennünk. A suli viszont ráveszi a gyerekeinket, hogy a saját valójuk ellen forduljanak és megalkudva asszimilálódjanak a világhoz. Ha ezt megteszik, azzal önmagukra hoznak szellemi romlást (ha már újjászülettek): úgy mint a bárány és a gyertya is. Ezért nem akarjuk, hogy a gyerekünk megtanuljon beilleszkedni a világba.

Persze a társas érintkezés helyes módjainak megtanulásával nincsen semmi bajunk, azt fontosnak tartjuk. De ne gondolja senki, hogy ennek elsajátítása az iskolások kiváltsága. Ha körbenézek egy játszótéren, akkor azt kell mondjam: az iskolások ezt nem is tudták jól megtanulni.

Ha egy otthon tanított gyerek mássága abban mutatkozik meg, hogy mindenféle korú ember érdekli, nem csak a korosztálya, hogy nem csúfolódik gyerekesen, és nem neveti ki azokat az embereket, akik mások, mint ő, és hogy meri Jézust megalkuvás nélkül követni, akkor igen, bevállalom: mindent el fogok követni annak érdekében, hogy más legyen a gyerekem, mert ez a fajta másság a bibliai norma.

Nem érdekel, hogy a társadalomban nem ez a norma, mert nem a társadalom határozza meg az életemet, hanem Jézus Krisztus. Remélem, hogy neked is...

Szóval lehet, hogy otthon tanítva mások lesznek a gyerekeim: lehet, hogy nem fognak a szó világias értelmében beilleszkedni, vagyis nem lesznek ugyanolyanok, mint a világ. De ez végül is hívő szemmel szuper dolog, hiszen azt jelenti, hogy nem világias életvitelű, világias értékrendű lázadó vagy megalkuvó fiatalok váltak belőlük.

Jézus sem illeszkedett bele a társadalomba: éppen ezzel tudott hatással lenni rá.

A gyerekeink nem attól lesznek másmilyenek, mert otthon tanítjuk őket és így "máshogyan nőnek föl, mint a többi gyerek". Hanem attól, hogy olyan keresztény szülők nevelik őket, akik elkötelezettek Isten akaratát tenni. Így mindenképpen mások lesznek, ha a hitünket komolyan vesszük. Viszont sehogyan máshogyan nem tudunk mély hatást gyakorolni az életükre, csak így, 'más'-ként.

Ha hívő szülőként az a legnagyobb félelmünk a gyerekünkkel kapcsolatban, hogy nem fog elég jól teljesíteni az iskolában, vagy hogy rossz társaságba kerül, akkor még mindig nem értjük a szülői felelősségünk mibenlétét. Nem e világra nevelünk. Egy lélek van ránk bízva, akinek az életminőségét nagyban meg fogja határozni, hogy Isten bölcsességét tanulja tőlünk otthon, vagy a világ bölcsességét az iskolában. Egyik sem fog nyomtalanul eltűnni belőle. Újra mondom: egyik sem fog nyomtalanul eltűnni belőle. És most nem a tananyagra gondolok, hanem arra, hogy kik a tanítómesterei.

Ha a gyereked veled él szoros tanítványi életközösségben, akkor te vagy a tanítómestere. Ha egy csapat istenfélelmet nem ismerő gyerekkel, akkor ők. Nem ijesztő a következő igevers?

Nem feljebb való

a tanítvány az ő mesterénél;

hanem mikor tökéletes lesz,

mindenki olyan lesz,

mint a mestere.

(Lukács 6:40)

Ha éppúgy nőnek föl, mint a világ, éppen olyanok lesznek, mint a világ. Akkor mit adhatnak a világnak? Akkor mit adtunk mi a világnak??

1 éve ilyenkor...

2011-07-26T22:00:00.004+02:00

Egy éve ilyenkor a férjem éppen 34 éves lett.

Egy éve ilyenkor éltük át első családi repülős élményünket. (Köszi WizzAir.)

Egy éve ilyenkor első esténket töltöttük egy idegen országban a gyerekeinkkel, a rokonainknál.

Egy éve ilyenkor nem tudtuk, milyen kalandos, milyen mély, milyen fontos egy év elé nézünk.

Egy éve nem tudtuk, micsoda áldás lesz, hogy Isten tanít minket a nehézségeken keresztül közelebb vonva Önmagához.

Egy éve nem gondoltam, hogy egy év múlva annyira más ember leszek.:)

Egy éve nem tudtuk, hogy egy teljes évet kint leszünk Londonban.

Egy év. Eltelt. Ma van a napja. Szeretnék megemlékezni, hogy az itt átélteket akkor se felejtsem el, amikor sok év telik el az 'egy év' óta.

Hamarosan újra otthon leszünk. Úgy gondoltuk, frappánsan az ideérkezésünk naptári napjára (férjem szülinapjára) időzítjük a hazaindulásunkat is, de ez nem így alakult. Majd legközelebb.

Nem akarom elfelejteni, mi minden történt, hogy az átélt dolgok és a megtanult leckék hazakísérjenek, s velem maradjanak.

Nem számítottam rá, hogy ezt fogom érezni így a végére, de kettősség van bennem. Vágyom haza nagyon. De jó volt itt is. Nagyon.

1 éve... veled mi történt egy éve?

A puding próbája... az evés? (marathoni poszt)

2011-07-01T00:10:00.002+02:00

Puding... Édes és csábítja a szemet. Ki ne falná be azonnal?

- Mmmm, de jól néz ki...

- Jól hát!

- Nnnnagyon jó lenne belekóstolni... de talán mégsem kellene.

- Mégsem?? Hmmm...

- Igen. Tudod, gondolkoztam. Én úgy hiszem, nem akarok pudingot enni. Nem értek egyet a pudinggal.

- Hogy mi van? Már megbocsáss, de te nem dönthetsz puszta előítéletek alapján. Ki kell próbálnod, és amikor megízlelted, hogy milyen, akkor leszel képes megalapozott véleményt alkotni róla. Szóval a pudingot meg kell kóstolni! Máskülönben honnan is tudnád, hogy nem ízlik, ha ki sem próbáltad?...

De tényleg rá lehet ezt húzni mindenre? Szükséges a dolgokat kipróbálni ahhoz, hogy megalapozott döntést hozhass? Muszáj enni a pudingból, hogy megítélhesd, hogy az a puding megfelel-e neked? Vagy nem is az evés a puding próbája?

Egyik kedves olvasóm, Abi, érdekes dolgokon dilemmázik. Talán nem ő az egyetlen, aki ezeket a kérdéseket magának/másoknak már megfogalmazta. Úgy hiszem, hasznos a nehezebbnek látszó helyzetekről is nyíltan beszélünk, ezért bemásolom ide a gondolatait. Egyben meg is köszönöm neki, hogy kérdezett: szív-ügyem a téma, amiről most szó lesz. Ráadásul, mindig, amikor kérdésre reagálok itt a blogon, célirányosabban írok, ami nagyon megkönnyíti a dolgomat, úgyhogy máskor is kérdezzetek nyugodtan. Köszi, Abi.:)

Van egy kérdésem. Mit gondolsz, ha egy kis falu végén lakunk, hasonló korú gyerekekkel; nem sok kapcsolatunk van, és a gyerekek folyton az oviról, suliról beszélnek, nem lenne jó kipróbálni? Ill. hogy még mindig nem látom magam alkalmasnak, leginkább a rendszertelenségem miatt. Pedig nagyon látom, hogy ez jó, és kell. És hogy működik is, de képtelen vagyok egy egyszerű verset is megtanítani nekik...

Ahogy a gyerek nő, a rokonok és ismerősök között a mindennapi beszélgetésben egyre többször terelődik a szó az ovira és a sulira. A társadalom szinte minden létező forráson keresztül azt sugallja a gyerekeinknek, hogy a világ rendje szerint az életükben el kell jönnie annak a különleges mérföldkőnek, amikor anya szoknyája mellől a kortársak közé kerülnek. Ők egy idő után 'leveszik a szitut', és ennek a valós külső elvárásnak megfelelően elkezdenek vágyakozni a gyerekközösség után.

Nem azért teszik ezt, mert gyerekcsoport, ovi vagy suli nélkül nem tudnak egészségesen fejlődni, hanem mert a környezetük úgy állította be nekik, hogy ez így 'normális'. A felnőttek nem csak normálisnak, hanem a fejlődés egyik jelének is tartják, amikor a kisgyerek intézménybe kerül. ("Nemsokára te is ovis nagyfiú/nagylány leszel!" stb.)

Fontos megértenünk, hogy a gyerekeink nem a szükségletüket fejezik ki, csupán egy társadalmi sugallatra reagálnak, amikor gyerekközösség után vágyakoznak. Mert nem csak az ismerős felnőttek hozzák rendszeresen szóba ezeket a témákat, hanem szinte minden gyerekeknek szóló dolog. A mesék és gyerekfilmek is jobban szeretik a főszereplőt barátok és gyerekcsoport körében megjeleníteni, ahelyett, hogy a gyerekek normális életterében, vagyis családi körben ábrázolnák őket. Mintha minden izgalmas kaland csak szülőktől távol, barátok között történhetne...

Tehát nem belső szükség, hanem külső nyomás hatása, hogy a gyerekek oviba vagy iskolába akarnak menni. Mondhatjuk úgy is: nem csoda, hogy oda akarnak járni, hiszen még a csapból is az ovi meg a suli folyik. Ezt a 'normát' látják maguk körül, ezt kommunikálják feléjük nyíltan is, így adja magát a helyzet, hogy a környezetük értékrendjét átvegyék.

Az őket körülvevő erőteljes propaganda által kívülről mesterségesen fel lett keltve egy igény bennük, és most úgy hiszik, valamiről lemaradnak, ha nem járhatnak oda ők is.

De ezt az igényt nem muszáj kiszolgálnunk. A gyerekeknek sokféle igénye, kívánsága van. Ugyanakkor, magából a kívánságból nem következik egyértelműen, hogy az egy jó és hasznos dolog. A gyerekek kívánnak töménytelen mennyiségű csokit enni, sokáig fenn maradni, új játékot kapni, mindenben önállóan dönteni. De csak mert ezt kívánják, attól még az nem lesz jó dolog, amit kívánnak. A szülő felelőssége minden esetben, hogy megvizsgálja és mérlegelje: hasznos-e az a kívánság a gyermeke számára vagy sem. A szülő feladata, hogy távol tartsa gyermekét mindattól, ami akkor, ott és olyan mennyiségben nem hasznos.

Így van ez az ovi-, és sulikérdéssel is. A szülők felelőssége Isten vezetését megérteni és eldönteni, hogy gyermekeik tanulásának színtere a gyerekközösség lesz-e vagy a család, azaz intézményes oktatásban vagy otthonoktatásban részesítik-e őt. Bármit is döntenek, jellemző módon gyermekük véleményétől függetlenül hoznak majd döntést. Persze, a döntés meghozatala után a kicsit is bevonják a helyzetbe, és arra törekszenek, hogy elfogadja és megszeresse az általuk meghozott döntést, akármi is az a döntés. De nem a gyerek dönti el, hogy milyen közegben folytatja az életét, hanem a szülei, mégpedig a saját meggyőződésük alapján.

Így viszont, nem szükséges kipróbálni egyik oktatási helyszínt sem, hiszen a döntésünk alapja nem az lesz, hogy a gyerekünk mit szeretne, vagy hogy miért könyörög, hanem, hogy mi neki a jó.

Még ha valaki az otthonoktatást választja is, nem azért teszi ezt, mert a gyerekei éveken át könyörögtek neki, hogy tanítsa otthon őket. De miért is könyörögtek volna, amikor születésüktől fogva otthon élnek? Természetes és magától értetődő helyzet, hogy őket a szüleik tanítják: nekik normális dolog családban fejlődni és a 'nagyoktól' tanulni.

Alapesetben élete első pár évében egyetlen kisgyerek sem ismeri az intézményes oktatás modelljét, hiszen mindig is anya és apa tanította őket az élet dolgaira. Ezért, ez nem egy olyan valami, ami után vágyakoznának a gyerekek. Később viszont, a környezetük miatt mégis felkeltődik bennük egy vágy, de ez a vágy nem a családjukra irányul, hanem épp ellenkezőleg: a természetes közegükből egy másikba csalogatja őket... Ideális esetben viszont ez a csalogatás mégsem ér célt, mert 'ideális esetben' nem a gyermeki vágyak a meghatározóak, hanem a szülői döntések.

Nem azért tanítjuk otthon a gyerekeinket, mert nem szerették az oktatási intézménybe járást. Hanem, mert nem tartjuk hasznosnak, hogy a gyerekeink oda járjanak. Ez a döntésünk nem a gyerekeink szimpátiájáról vagy antipátiájáról szól, hanem az oviztatás és az iskoláztatás hosszútávú negatív hatásáról. Részben emiatt a hatás miatt nem akarjuk a gyerekcsoportba járatást választani.

Fogalmunk sincs, hogy a srácaink szeretnék-e az ovit meg a sulit, ha oda járatnánk őket, de ebben az esetben nekünk ez nem is mérvadó. Nekünk szülőként nem a gyerekeink kívánságait kell vég nélkül teljesíteni, hanem a javukra és hasznukra munkálkodni; néha még a kedvük ellenében is.

Ez persze nem jelenti, hogy az otthontanított gyerekek ne szeretnének otthon lenni. De nem azért vannak otthon, mert szeretnek, hanem azért, mert mi szülők így döntöttünk. Akkor sem küldenénk őket suliba, ha nem szeretnének itthon lenni.:) Inkább megpróbálnánk megszerettetni velük az otthonlétet.

Most lehet, hogy nagyon önkényesen hangoztam, de gondoljunk kicsit bele a másik oldalba is. Vajon azok a szülők, akik iskolába küldik a gyermekeiket, időt szánnak arra, hogy az objektivitás kedvéért kipróbálják az otthonoktatást is, hátha a gyereküknek az jön be jobban? Nyilvánvalóan nem. Ha tehát a suliztatók nem tartják szükségesnek beható tapasztalatokat szerezni az otthonoktatásról, mielőtt döntenének; nekünk otthonoktatóknak miért kellene kipróbálni az intézményes oktatást?

Természetesen nem kell ezt megtennünk, és igazság szerint nem is lehet. Mert a kipróbálás nem ad azonos tapasztalatot, mint amikor elköteleződve belevágunk. Így inkább csak még jobban összekuszálja bennünk a dolgokat, és megnehezíti a döntésünket. Oktatási formát tesztelgetni nem érdemes. A gyerekeket is összezavarja a mi bizonytalanságunk, és mindez hatással lesz arra is, ahogyan utólag értékelik a tapasztalataikat.

Tehát, nem az a megoldás a bizonytalankodásra, hogy kipróbáljuk, melyik oktatási helyszín jön be jobban neki. Hanem, hogy az ő véleményétől függetlenítjük a mi döntésünket.

Sajnos ez a döntés-függetlenítés nem mindig történik meg. Sokan azért íratják korán oviba a gyereküket, mert a kispajti "már nagyon akart menni", és végül a szülők megadták magukat a folytonos nyaggatásnak. Mások azért döntenek így, mert kifogytak az ötletekből: nem tudják, hogyan foglalkoztathatnák őt hatékonyan otthon. És mivel nem eléggé motiváltak, viszont eléggé tanácstalanok; úgy érzik, hogy anyaként ők már nem elegendőek a gyereküknek, mert neki már rendszeres gyerekközösségre is szüksége lenne, nem csak anyára...

Azonban ez nem jó tendencia. Az ilyen szülői döntések ugyanis nem a valós gyermeki szükségletekben gyökereznek. Azzal, hogy a szülő a gyerek kívánságait mérlegelés nélkül megalapozottnak fogadja el, gyakorlatilag a saját felelősségét próbálja áthárítani a gyerekére. Ezt számtalan más esetben nem teszi meg, de az ovi-, és sulikérdéssel kapcsolatban gyakran igen.

Hogyha a gyerekem a konnektorba akar nyúlkálni, vagy ki akar szaladni az útra, nem engedem azt meg neki, bármennyit nyaggat is érte. Nem a gyerek dönt, mert ebben az esetben semmilyen belátással nem tud lenni a tettei következményeit illetően. Azért vagyunk mi a szülők; azért vannak a gondjainkra bízva a gyerekeink, hogy mi legyünk belátással és döntsük el, hogy mi hasznos és mi káros nekik (kissé sok volt a mi...). A testi egészségükkel is, de a nevelésükkel/oktatásukkal/boldogulásukkal kapcsolatban még inkább így kellene vélekednünk.

Isten, Aki azokat a gyerekeket ránk bízta, el fog számoltatni mindenért, amit az Ő nevében a kicsinyeinkkel teszünk vagy nem teszünk. A gyerekeink nem a mi birtokunk, hanem csak letétben vannak nálunk, ameddig felnőnek. Az Úr a maga tetszésére szeretné őket felnövekedni látni: maga Isten szeretne rendelkezni velük, de hogy ez mennyire valósul meg, az attól is függ, hogy ebben együttműködünk-e Vele vagy nem. Muszáj megértenünk, hogy mit akar tőlünk Isten, és fontos a vezetését maximálisan figyelembe venni a gyerekeinkkel kapcsolatos döntéseinkben, így az ovi/suli kérdésben, és annak kipróbálásában is.

Amint előbb írtam, úgy hiszem, az ovit és a sulit igazából nem lehet kipróbálni. De nem is érdemes. Ugyanis minden gyerekközösség kívánatos a kisgyermeknek; kicsit talán olyan módon, mint a fiataloknál a drog: ha már egyszer volt benne része, akkor újra át akarja élni. És egy kevés sohasem elég; még több és még több kell. A probléma az ezzel, hogy a droghoz hasonlóan a gyerekcsoport is nagyon hamar függőséget okoz, és már kicsi mennyiségben is romboló hatású a gyerekek jellemfejlődésére és családi kapcsolataira nézve.

Egy drogos nem biztos, hogy tudja magáról, hogy ő függő, de biztos, hogy nem fogja azt mondani a drogra, hogy az nem jó neki, ezért tartsák távol tőle azt... Bár a példa némiképp morbidra sikeredett, de az analógia egyértelmű. Egy gyerektől nem várhatjuk el, hogy elmenjen oviba vagy iskolába, valamennyi időt eltöltsön ott, aztán elgondolkozzon és azt mondja: "anya, ne vigyél engem többet, mert én ott gyerektársaság-függő lettem, és ez káros lesz rám nézve is, meg a veled való kapcsolatomra is..."

Ahhoz, hogy a gyerekünk negatívan nyilatkozzon az iskoláról, igencsak intenzív rossz tapasztalat kell (pszichés trauma, durva megszégyenítés, testi veszélyeztetés) vagy tartós sikertelenség a tanulásban. Kicsi az esélye annak, hogy ezek bármelyikével komolyabban szembesülne a gyermekünk, ha rövid időre próbaképpen beíratnánk oviba/suliba. A függőség, és a környezet megszokása viszont igen hamar kialakulna. Tehát, ha elviszem a gyerkőcöt az intézményes oktatást kipróbálni, akkor lehet, hogy azt fogom tapasztalni, hogy a kezdeti beilleszkedési idő után megszereti a közeget és az oda járókat. Barátságok épülnek, és naná, hogy nem akar majd lemondani erről... Pedig attól még, hogy szereti, nem biztos, hogy hasznos is neki.

Éppen azért akarjuk gyermekünket otthonoktatni, hogy a család legyen az ő közege és élményeinek központja- mert ez a jó a neki. Nem az a jó neki, ha mások formálják őt a családtól elszakítva. Azért írtam így, mert ez ennyire kizárólagosan működik. A gyerekközösségnek ugyanis megvan az a nagyon negatív hatása is, hogy kizárólagos. Ha egy gyerek bekerül, akkor onnantól kezdve számára a felnőttek társasága másodrangú lesz: a kortársai jobban fogják érdekelni, mint a szülei, és a 'barátai' érdekesebbek lesznek, mint a családja.

Persze, ettől még nem fogja megutálni a szüleit vagy 100%-ban mellőzni a testvéreit, így ez a folyamat kezdetben könnyen rejtve maradhat a szemlélő előtt. Az intézménybe kerülő kisgyerek átmenetileg jobban is ragaszkodhat a családtagokhoz, mint amikor még csak otthon volt, hiszen az új helyzet miatt rájuk, mint gyermekélete egyetlen biztos pontjára tekint. Azonban, ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, egyértelművé válik, hogy gyerekközösségbe kerülve többé nem a család lesz az életközege. (Hét közben jóformán csak hálni jár haza...) Ezért nem a szülei fogják befolyásolni, hanem a barátai, valamint azok a mesehősök és tinisztárok, akiket a társai követnek.

A gyerekcsoport mindenképpen éket ver a szülő-gyermek kapcsolatba. Így az ő értékrendje észrevétlenül fog a kortársak értékrendjéhez hozzáformálódni, és ez csak annak nem szúr szemet, aki szülőként nem képvisel merőben más értékrendet, mint a világ.

Ha otthon akarod tanítani a gyerekeidet, akkor nincsen arra semmi szükség, hogy kipróbáld az ovit meg az iskolát. Ha bizonytalan vagy abban, hogy az otthonoktatás neked való-e, akkor nem kipróbálásra, hanem Isten vezetésére van szükséged! Az Úr mindenkinek készséggel ad bölcsességet, de e bölcsesség elnyerésének van egy feltétele. A feltétel az, hogy előre elkötelezd a szívedet arra, hogy az útmutatás szerint fogsz eljárni. Vagyis Isten bármit is mondjon, te engedelmesen meg fogod tenni, amit mond.

Ha nem ezzel a szándékkal indulsz neki, akkor nem fog szólni hozzád az Úr, ez egy szellemi igazság, egy törvényszerűség. Isten hallgatása jogos ilyenkor, hiszen, ha nem akarsz engedelmeskedni, akkor nem is valódi bölcsességet kerestél.

Ha pedig valakinek közületek

nincsen bölcsessége,

kérje Istentől,

aki mindenkinek készségesen

és szemrehányás nélkül adja;

és megadatik néki.

De kérje hittel,

semmit sem kételkedvén:

mert aki kételkedik,

hasonlatos a tenger habjához,

amelyet a szél hajt és ide s tova hány.

Mert ne vélje az ilyen ember,

hogy kaphat valamit az Úrtól;

a kétszívű, a minden útjában

állhatatlan ember.

(Jakab 1:5-8)

A rendszertelenség pedig nem akadálya az otthontanításnak. Vannak eredendően rendezett emberek, és van a többség...:) Szerintem nagyon sokan nem vagyunk eredendően rendezettek, de azért ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy működőképes módon vezessük a háztartásunkat, és neveljük a gyerekeinket. Amikor és amennyire szükséges, annyira meg lehet tanulni a rendezettséget. Ez mindenkinél egyéni tanulási folyamat, de a fejlődés egyikünknél sem lehetetlen. Biztató tudni, hogy nem egyedül és nem magunktól változunk: valójában az Úr az, aki minket átformál, és Ő kegyelmes és hosszútűrő. Tehát, ha változnod kell a rendezettség terén, ahhoz az impulzust Istentől fogod megkapni a családoddal és az otthonoddal folyamatosan szembesülve.

Az otthonoktatás nem arról szól, hogy valami nemlétező ideálhoz kell felnőni. Az otthonoktatás valóságos, gyakorlati, és nagyon családbarát: nem egy mérce megütéséről, hanem Istenről és rólatok szól. És persze minden család másképpen csinálja, hiszen mindenki másmilyen... viszont mindenki hozott anyagból dolgozik.:)

Kaptunk ugyanis személyeket magunk köré, és mindenkinek megvan a vérmérséklete, személyisége. Az egymással való kapcsolataink is különböző szintűek és adottak. Ugyanakkor, ezen tényezők egyike sem állandó, hiszen a keresztény család Jézus jelenlétében dinamikusan formálódó család! Amikor ránézel a családodra, akkor lásd meg, hogy bár most előtted vannak nagyon konkrét dolgok és helyzetek, de Az, aki a génjeiteket megformálta, bármikor képes a jellemet is a saját dicsőségére formálni. És Ő teszi is ezt folyamatosan azokkal, akik engedik Őt munkálkodni.

Ne felejtsd tehát el, hogy nem egyedül leszel otthon, hanem a Világ Ura megy veled, és Ő formálja a családtagok mindegyikét a többieken keresztül, az Ő Igéjének fényében.

Egyikünk sem tökéletes, és nem hiszem, hogy vannak olyan önjelölt otthonoktató családok, akik a kezdetektől fogva teljes magabiztossággal állítják, hogy nekik ez az egész biztosan menni fog, mert ők annyira szuperek. A legtöbbünk, ha nem mindenki, csupán azzal a bizonyossággal indul bele, hogy tudja: Isten akarja, hogy otthonoktasson ÉS ő is ezt akarja. Sejti, hogy valamiben jó, valamiben meg kevésbé, s vannak különféle koncepciók a fejében, hogy hogyan szeretné majd csinálni. Aztán elkezdi... és rendszerint az első tapasztalata nagyon más lesz, mint amire felkészült. De telnek a hetek és hónapok, lassan belerázódik... s előbb vagy utóbb rájön, hogy az otthonoktatás nem is az oktatásról szól.

Pedig kezdetben a legtöbbet ezzel a résszel foglalkozunk, hogy ez hogyan lesz; nem pedig az otthonnal, hogy az hogyan lesz...

Egy idő után kegyelemből lassan az is feldereng, hogy az otthonoktatás sokkal jobb és sokkal több és sokkal személyesebb valami, minthogy száraz analízissel ki lehessen fejezni, vagy hasonlítgatni a sulival. Mert az otthonoktatás elsősorban nem pedagógia, időmenedzselés, kreativitás, rendszerezettség, hanem emberi kapcsolatok, életközösség és szeretet-közösség.

A családban, egymással, Isten jelenlétében.

Mivel elsősorban életközösség, ezért a hangsúlyt az alkalmasságban ide kellene eltolni. Ha alkalmas vagy arra, hogy családban élj, ha alkalmas vagy a keskeny úton követni Jézust, akkor alkalmas vagy otthonoktatni is. Persze, ez még nem garantál semmit, sőt, igazából egyáltalán nincs semmi emberi garancia semmire. Az otthonoktatást el lehet rontani. Lehet, hogy mi is fogunk hibázni. Lehet, hogy sokszor el is bukunk majd. Pedig a tét hatalmas, és ha tönkretesszük a gyerekeink életét, akkor csak magunkat hibáztathatjuk majd a végén... Ezért van szükség Isten kegyelmére, újrakezdési lehetőségre, bűnbocsánatra és vezetésre mindennap, amíg ezen az úton járunk (meg amúgy is, de otthonoktatóként ez hatványozottabban igaz).

Az Úr hűsége a mi sziklaszilárd bizonyosságunk, és ez az otthontanítás egyetlen garanciája.

Tehát, nem mi tesszük működőképessé; nem nekünk kell alkalmasnak vagy elég jónak lenni ahhoz, hogy belevághassunk, hanem azt kell meglátni, hogy az Úr tartja a kezében a dolgokat itthon is. Ő az, Aki napról napra vezet. Nem magunkra nézünk, mert nem érdemes- hanem csak az Úrra. Aki utánunk nyúlt a sáros fertőbe, amiben voltunk, Aki megtisztított és újra megtisztít a bűneinkből, Aki új életet, mennyei örökséget adott. Ő megígérte, hogy a világ végezetéig velünk marad.

Nem az a kérdés, hogy alkalmasnak érzem-e magamat, hanem hogy meghallottam-e a hívást és hajlandó vagyok-e lépni az Úr után hitben. Ez vakhit. Ezt jelenti, bízni az Úrban. Ő ha elhív, akkor vezetni is fog, és ha Ő vezet, akkor nem fogod megütni a lábadat a kőben, mert megőriz. Csak te is tarts ki Mellette hűségesen.

Értelmemmel nem tudom befogadni, hogy az otthonoktatás életközössége milyen sokféle dimenzióban gyakorol hatást a családunkra. Nem tudom megfogalmazni, de érzem ezt. Érzek belőle érintéseket, amiket néha meg tudok fogalmazni, de gyakran nem. Bár ebben élünk mindennap, az otthonoktatás hatásának teljességét nem látjuk át. Azt csak Isten látja. És ezért nehéz arról beszélni, hogy miért jó az otthonoktatás és miért nem a suli, mert az előbbi sokkal több, mint az utóbbi negatív hatásainak ellenpólusa.

És igazából nem tudod kipróbálni egyiket sem. Az oktatás/tanítás részét igen, de senki sem az miatt csinálja azt, amit csinál. Hanem az életközösség miatt csináljuk. Ezért bírják ki az ovit anyjuk jelenléte nélkül a gyerekek. Ezért vannak el a suliban a nagyobbak. És ezért működik az otthontanítás. Az életközösség miatt. De egyáltalán nem mindegy, hogy milyen életközösségről beszélünk, sem hogy ennek az életközösségnek milyen hatása van egy keresztény családból érkező gyermekre... Na, ebben összehasonlíthatatlanul pozitívabbat nyújt az otthonoktatás, mint az oktatási intézmények.

Minden nagyobb döntésünk hitkérdés is egyben. Annak a kérdése, hogy neked ki a fontos. Vitathatatlanul nagy a nyomás a környezet részéről, az ismerősök részéről, a társadalom részéről: hangosan és ellentmondást nem tűrően harsogják a közszájon forgó tévhiteket. De nem szükséges figyelembe venni ezeket a fórumokat. Mint ahogyan nem kell a gyermekünk szeszélyeire sem bízni a döntést. Érte lépünk, de bölcsen kell tennünk, mert sok múlik a lépésünkön.

Amit mi, szülők eldöntünk, azt tudnunk kell 100%-ban felvállalni a gyerekeink előtt; illetve azt képviselni kell az ismerősök és a világ felé is. Lehet, hogy nagyon kelleti magát a lehetőség, de mégsem muszáj kipróbálni a pudingot ahhoz, hogy tudjuk: mi nem akarunk enni belőle. Mert a puding próbája valójában nem is az evés, hanem... a döntés.

Nekünk nem a társadalmat, hanem egyedül Jézus Krisztust kell követnünk. Ő megmutatja a jó utat, amin járnunk kell, és megtanít azon az úton járni. Ő maga az Út.

Beleadni apait-anyait

2011-06-13T01:00:00.005+02:00

Az otthonoktató családok olykor megkapják azt a vádat, hogy a szülő nem képes olyan sokoldalú tudást adni a gyermekének, mint amit az iskolában megkapna. Mert az anya csupán egyetlen ember: nem biztos, hogy tanult pedagógiát; és ha voltak is kedvenc tantárgyai a suliban, valószínűleg egyetlen iskolai tantárgyban sem mélyedt el akadémiai szinten. Sokakban felmerül a kérdés, hogy egy anya, aki talán maga is több tantárgyból nem volt elég sikeres, mennyire képes az összes tantárgyat megfelelő szinten átadni a gyerekének. Ha nem képes erre, akkor az otthonoktatás, bármennyire szimpatikus alternatíva, nem kivitelezhető. Ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes dologra jöttem rá, és amire rájöttem, az nagy örömmel töltött el.

Először is ott vannak a gyerekünk képességei és készségei, és azok a tantárgyak, amelyek őt érdeklik, és amik könnyebben mennek neki, mint más tantárgyak. De nem csak ezeket a dolgokat fogja könnyen megtanulni. Ott vannak az anya erősségei is. A tantárgyak, amikben ő a suliban jó volt, és azok a tevékenységek, amikben igen ügyes és amit örömmel is végez. Ezek valószínűleg különböznek a gyermek erősségeitől, tehát már kétféle könnyen tanulható, vagy könnyen átadható dolog van a tarsolyban. És ott vannak még az apa erősségei. Azok a tárgyak, amiket szeretett a suliban, és más tevékenységek, amiket örömmel végez. Még ott vannak továbbá gyerekünk testvéreinek erősségei is. Tantárgyak és hobbik, amelyekben ügyesek, és amelyek örömmel töltik el őket. Lehetne beszélni a rokonok és ismerősök tantárgyi erősségeiről, szakterületéről is, de most csak a szűk családra szorítkozzunk.

Ennyi. Mi ennyi? Ennyi segítsége van egy otthonoktató anyának. Ennyi segítsége van egy otthonoktatott gyermeknek. Ennyi tantárgyhoz és ennyi tevékenység szenvedélyéhez van hozzáférése: ennyi tárgy elsajátításához van nagyszerű segítsége!

Ez azt is jelenti, hogy nem az anyán múlik minden. Persze bizonyos értelemben igen, és a felelősség is teljesen a szülőké. De Isten kirendelte az egyedülálló erőforrásokat, hiszen a családban mindenki ért valamihez, mindenki szeret valamilyen tevékenységet. És amihez ért, meg amit szeret, az a gyerekre is kihat, mégpedig pozitívan. Ami a tanulást illeti, az előbbi tény már magában is egyedi és csodás hellyé teszi a családot - olyanná, amely bátran felveheti a versenyt egy iskolával.:)

Gyerekünk először anyával együtt tanulja a megtanulandó dolgokat... a kisebbek meg figyelnek... aztán apával tanul más dolgokat... aztán a kisebb megtanulja a nagyobbtól... és a nagyobb megtanulja a kisebbtől. Végül már mindenki tanul mindenkitől...:)

Mindenki kapott az Úrtól valamit, amiben jó és amit a többiek javára fordíthat: Isten az egyik családtag tálentumaival akarja a másikat megáldani. És ami még nagyszerű az egészben: mindenki, akinek van egy erőssége, az annak a dolognak a szenvedélyét is át tudja adni a gyereknek. Messze több ez, mint ellesés: ragadós lelkesedésről van szó, ami bizonyos tananyagok és készségek megtanulásán átsegíti a gyerekünket, megmutatva, hogy ami neki nehezebben megy, az valaki más számára örömtevékenység és szerethető foglalatosság. Ez nem feltétlenül kisiskolás korban igaz, de talán akkor még nincs is erre nagy szükség. Felsőtől viszont ez a tényező nagy öröm és könnyebbség tud lenni az otthonoktatásban.

Isten amikor megtervezte a családjainkat, sosem gondolt korszerűsített sorozatgyártásra. Ő mindig az egyedi tervek szerint készült, különleges és megismételhetetlen 'munkadarabok' híve volt. Amikor legközelebb a családodat szemléled, jusson eszedbe, hogy ők mind így Isten alkotása, és Ő sohasem hibázik! Nem véletlenül vagy a férjed felesége, nem véletlenül vannak ilyen-olyan egészségi állapotú, vérmérsékletű és egyéniségű gyermekeid. Isten csiszolni és formálni akar téged, és ebben a legjobb eszköze a családod! Téged feleségként és anyakánt a családod formál a legideálisabban. A családod- abban az összetételben, ahogyan kaptad őket. Isten ezt tervezte neked, lásd hát meg mindebben az Ő kezét és bölcsességét, és ne zúgolódj annyit.:)

Még egy gondolat. Nagyon fontos újra meg újra megérteni, hogy otthon elsősorban nem én oktatok, hanem a gyermekem tanul. Én, mint szülő pedig együtt tanulok vele. Ezért nem is elvárás, hogy egy anya minden tantárgyat profi szinten tudjon. Sem az, hogy hosszasan előkészüljön, hogy a gyermekének másnap leadhassa a tananyagot. Nem én adom le, hanem ő tanulja meg: segítek neki, de nem kell tanárként leoktatnom őt.

Ami kell, az a nyitottság. Ami kell, az Isten vezetése és rajongó szeretet a gyerekeink iránt. A szeretet képes a másikhoz idomítani a tanulást. Ha már hozzá van alakítva, akkor az otthonoktatás hatékonyabb minden sulinál. Ezért is nagyszerű. Meg azért is, amit rajta keresztül Isten művel a családtagokkal. Sok éven át szorosan együtt élve fontos leckéket tanít nekünk az Úr szeretetről, elfogadásról, összetartozásról, kitartásról, kegyelemről, újrakezdésről... és még mennyi mindenről...

Én még nem vagyok harcedzett 'vénróka' az otthonoktatásban, de ha visszanézek az eddig megtett kevéske útra, világosan látom, hogy Isten itthon élve nem csak a gyerekeket, hanem a szülőket is napról napra formálja és neveli.

Ezért szeretünk így élni, mert amit cselekszik velünk az Úr, az nekünk jó és áldás.

Akkor és most (marathoni poszt)

2011-06-01T01:00:00.005+02:00

Rég nem írtam magunkról, a tanulásról, az életünkről. Ennek több oka közül az egyik, hogy nem volt mikről írni. Éltünk- és ez így volt jó. És tanultunk, mint mindenki más. Nem éreztem, hogy ez egy olyan dolog, amit ki kellene blogolnom- olyan belső volt ez az egész, olyan személyes. És még mindig ilyen. Hisz a családunk élete az otthonoktatás: ebben élünk, így vagyunk mi.

Másrészt pedig, nem érzem, hogy bármi olyat tennénk, amit más ne tenne. Szerintem mindenki, aki otthonoktat, beosztja, megéli, megvalósítja valahogyan a dolgait, és ebben semmi különleges nincsen. Minden otthonoktató családnak vannak erősségei, és van, amiben fejlődnie kell- de ezért is vagyunk otthon, mert itt lehetőségünk van békésen fejlődni. Viszont mivel fejlődünk és változunk, nem tartom fair-nek kiblogolni, amiben jó vagyok, hogyha elhallgatom, amivel éppen küzdök. De ha nem hallgatom el, amivel küzdök, akkor valami kiforratlant teszek közzé. Valamit, ami lehet, hogy nem áll meg az Ige mérlegén vagy nem megfelelő hozzáállásokból ered. Azért mondom rá, hogy kiforratlan, mert úgy tapasztalom, hogy az oktatási-nevelési problémáim túlnyomó része átmeneti kapcsolatzavar: egy adott ponton vagy az Úrral vagy a gyerekeimmel elromlik valami (az én mulasztásom következtében), vagy más módon veszítem el a békességemet, és azért csúsznak félre a dolgaim. Amint felismerem ezt és rendbe teszem, ismét helyreáll a rend.

Amikor a kiforratlan még kiforratlan, akkor nem emberi segítséget vagy megerősítést kell keresnem. Akkor arra van szükség, hogy magamba nézzek, és hogy megtaláljam a módját, hogyan változtathatok a saját hozzáállásomon. Ezt az Úr előtt kell megtennem, nem a blogon- és amikor megteszem, az mindig nagyon személyes szokott lenni (az Úr diszkrét a feddésben és a helyreigazításban).

Amint a kiforratlan kiforr, és megvan a megoldás, akkor már újra sínen vagyok- akkor megint pozitív és örömteli az életem. Ilyenkor viszont úgy tűnhet, hogy csak a sikereinkről írok, mintha nálunk mindig minden szép és jó lenne. Pedig nem szeretném, hogy úgy gondolkozzatok rólam, mintha egy tökéletes képet akarnék magamról festeni, mert nem így van. Nem azért nem dicsekszem az erőtlenségeimmel, mert nincsenek. Vannak, de nem hiszem, hogy bárki épülne abból, ha ezekről írnék. Én inspirálni szeretnélek benneteket, meg magamat is. Valami Krisztusibb felé, amivé válnunk kell. Ezért írok erről, nem amarról.

Ami még az otthonoktatást illeti, mostanában 'mindentegybenlátó' időszakomban vagyok... vagy talán ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam. Mindenesetre, ahhoz, hogy az életünktől elválasszam az otthonoktatást, és szigorúan pedagógiai szempontok vagy tantárgyak vagy tanmenet szerint szétbontogassam, nagyon analitikusnak kellene lennem. Viszont ezt a fajta analizálást nem akarom többé megtenni. Ennél sokkal egyszerűbb és egyben sokkal komplexebb is az, ami itthon történik. Mi nem 'oktatási célú tevékenységek', 'tantúrák' vagy 'egyebek' vagyunk: mi mi vagyunk, és ennek elválaszthatatlan része az, ahogyan élünk, tanulunk és fejlődünk.

Nem is szeretném ezeket szétválasztani, mert nem érzem, hogy egy foglalkoztató jellegű tevékenység, amit a gyerekekkel csinálunk, hűen kifejezné azt, hogy igazából milyenek is vagyunk vagy miben hiszünk. Márpedig utóbbiak a lényeg, nem a foglalkoztató tevékenység.

Látom, érzem, hogy mindenkinek megvan a maga helye és olvasóközönsége a blogvilágban, aszerint, amiről ír, de én egy ideje úgy érzem, hogy nagyot változtam a kezdetekhez képest; otthonoktatásunk kezdetéhez képest. Most azt szeretném, ha ez a blog sokkal inkább VAGYOK-blog vagy GONDOLKOZOM-blog lenne, mint EZT TESZEM vagy MI ÍGY CSINÁLJUK blog. Megélős-gondolkozós, nem annyira activity-s és ötletelős. Ez azt hiszem, hogy változás a kezdetekhez képest.

Többé nem érzem öntudatos "hé itt vagyok, és megmutatom, milyen szuperül csináljuk" otthonoktatónak magam. Most csendes, az otthonoktatást a családban megélő, Isten kegyelmében és hűségében bízó, Benne gyönyörködő, Róla szóló otthonoktatóként definiálom, szeretném definiálni magam. Nagyon határozott vagyok abban, amiben teljes szívvel hiszek, de a hitemnek ugyanúgy része pl. a gyülekezetbe járás és még megannyi más dolog, mint az otthonoktatás. Mindegyik a hitem kifejeződése, és persze, ennél sokkal több is, de ez így egy egész. Szét lehet választani, ki lehetne analizálni és közzétenni a különálló tevékenységeket, de szerintem nincs értelme, mert nem ez a fontos.

Olyan ez, mint a gyerek meg a sáska. Ha a gyerek ízeire szedi a sáskát, akkor hiába is rakná újra össze, az már többé nem lenne sáska... Ugyanígy van velem is. Ha ízeire szednénk családi életünk tevékenységeit pl. otthonoktatás szempontjából, akkor hiába is próbálkoznánk egymás mellé tenni, amit kaptunk, mert az többé nem az én életem lenne, csupán egy csomó tevékenység. Ahogyan a sáska sem sáska, ha már nincsen benne élet, úgy az én életemet sem lehet igazán megismerni és definiálni a tevékenységeinken keresztül, csak ha velem éled.:) Ezért sem a családi tevékenységeinkről szól a blog- mert a tevékenységek nem én, nem mi vagyunk. Nem azokban van az élet, mert az élet bennünk van...

Ezen kívül, mivel a családi tevékenységeink és az életvitelünk eltér mindenkiétől, mint ahogyan minden családé kicsit eltér mindenki másétól, így én elsősorban nem életvitelről szeretnék kommunikálni- az túl egyedi és különböző. Hanem mivel igei igazságokban, igei alapelvekben és Isten személyes vezetésében gyönyörködöm (ó, és hogy igyekszem felnőni ahhoz a mércéhez, amit magam előtt látok!), leginkább erről.

Amit teszünk vagy nem teszünk, annak leginkább ahhoz van köze, amiben hiszünk. Hiszen mindannyian olyan alapelvek szerint rendezzük be az életünket, amelyeket igaznak gondolunk és fontosnak érzünk. Bár nem minden igaz, amit igaznak gondolunk, de amit gondolunk, az így is, úgy is magával hozza azokat a cselekedeteket, amelyeket megteszünk, sőt még azokat a további gondolatokat is, amiket a blogjainkon megosztunk. Mert arról írunk, ami nekünk fontos, meg ami igazán lázba hoz bennünket. És ezek a dolgok valahol a mi belsőnket tükrözik vissza.

Éppen ezért, (mások szempontjából) talán nem annyira lényeges, hogy mi otthonoktatóként milyen tevékenységeket végzünk otthon, hanem sokkal inkább az, hogy miért élünk úgy, ahogyan élünk, mint keresztények. Hogy mi alapján döntöttünk úgy, hogy mi máshogyan rendezzük be az életünket, mint a legtöbben körülöttünk. És hogy ez a változás miben áll a hétköznapokban.

Meggyőződésem, hogy nekünk, akik Jézust követjük, elsősorban Jézus-blogolást kellene folytatnunk: mindenek fölött Őt magasba emelni, és minden témát Őrá kihegyezni. Úgy érzem, egyedül így van értelme kommunikálni, mert ez talán el tud gondolkoztatni, és közelebb tud vonni némelyeket az Úrhoz.

Magában megfogalmazott véleménye mindenkinek van, hiszen mindenkinek vannak alapelvei és hite (még az ateistáknak is, csak ők önmagukban hisznek). De nekünk az a feladatunk, hogy önmagunk és mások hitét folyamatosan Isten mércéjével szembesítsük. És aztán mindenki a saját felelőssége szerint továbbgondolhatja vagy elvetheti azt, amiről beszélünk.

Hitünk, életünk, Isten személyes vezetése. Alapelvek, és Isten Igéje. Engem egy ideje ez hoz lázba.

És persze az otthonoktatás is lázba hoz. De már nem hiszem azt, amit régebben hittem: hogy a siker javarészt kreativitás kérdése, és én magamtól képes vagyok messzire jutni, ami az otthonoktatást illeti. Ez nem így van, de régebben nem láttam annyira tisztán ezt a tényt, mint most. Ma már látom, és a bőrömön is érzem, hogy a saját okosságom mennyire kevés a győzelemhez, s a tét mégis mennyire nagy: a gyerekeim üdvössége és szellemi jóléte.

Leginkább nem a diplomájuk vagy a karrierjük miatt aggódom, hanem az Istennel való kapcsolatuk miatt, hiszen most még mind a négyen elveszettek. Tudom, hogy nagyon nagyon sok múlik rajtam, és hogy a férjemé és az enyém a teljes felelősség azért, amivé ezek az emberpalánták növekedni fognak: nem kis teher ez, de Isten hűségében bízhatom. Napról napra Ő hordoz- nincs senki más, Aki bölcsen tanácsolhatna helyzetről helyzetre.

Isten személyesen vezeti a hívőket, viszont kapcsolatokon keresztül szól azokhoz az emberekhez, akik még nem ismerik Őt, így a gyerekeimhez is. Mivel az Úrnak igen drágák és becsesek az emberi lelkek (a gyermekeké is), ezért Neki az emberi kapcsolatok is nagyon fontosak. Egy ideje nekem is fontosak. Emiatt már nem tudok az otthonoktatás 'oktatás' részéről, mint kizárólag érdekes dologról nyilatkozni. Most már kontextusban látok. Az otthonoktatás kontextusa a család, a családé pedig egyetlen személy: Isten Fia, Jézus Krisztus. Ha Őbenne formálódik az életünk otthonoktatva; ha gyermekeinket rajtunk keresztül Ő tudja megszólítani, akkor a legjobb helyen vagyunk és a legjobb dolog történik velünk! Ha máshol és máshogyan formálódunk, akkor kontextuson kívül vagyunk; és kontextusba kell kerülnünk, mert ha ebben az állapotban megmaradunk, akkor jaj lesz nekünk...

Ennek a bejegyzésnek a címe 'Akkor és most'. Hogyan is jön ez ide? Az 'akkor' a mostani tanév első félévének végén volt. Akkor írtam egy posztot arról, hogy hogyan tanulunk másképpen. Ennek a posztnak a folytatása lett volna a mostani, amit akkor nem tettem közzé, mert úgy éreztem, nincs itt az ideje. Most viszont úgy érzem, itt van. Viszont akkor még nem láttam úgy a kontextust, ahogyan most látom. Ezért döntöttem el, hogy bepillantást engedek nektek az 'akkor'-ba is és a 'most'-ba is. Így mindkettő ott lesz előttetek.

Ráadásul, az elmúlt hónapokban a fentebb említett szemléletváltás miatt nagyot hallgattam otthonoktatásunk gyakorlati oldaláról, s most úgy érzem, ezzel a poszttal most ~~már adós voltam~~ kicsit kompenzálhatok.:)

Az 'akkor' (avagy így láttam első félévben)

Adott egy iskolai követelményektől mentes időszak. Adott a tény, hogy a gyerekek egy hónap alatt fel tudnak készülni a féléves tananyagból. És adott az unschooling, ami folyamatosan lenyűgöz, és kipróbálásra csábít.

Az előbbiek keveréke a mostani rendszerünk, és így néz ki:

Nem vesszük annyira komolyan a tananyagot, mert nem ez az otthontanulós életünk központi tengelye. A családban élünk, és a családot látjuk, ami nekünk most nem az iskolai teljesítésről szól, hanem rólunk, mint család. A kapcsolat a fontos, nem a teljesítés.

Mivel a kapcsolat a fontos, ezért jobban rá vagyok hangolódva a gyerekek igényeire, és így érzékenyebben, ha úgy tetszik, engedékenyebben kezelem a leülős tanulós időszakokat. Vagyis gyakran megesik, hogy nem ülünk le és nem gyakorlunk, nem feladatozunk, nem munkafüzetelünk, nem tankönyvezünk. Ellenben nagyon sokat játszanak, és nagyon sokat rajzolnak, színeznek. És vágnak, és énekelnek. És birkóznak. És olvasnak. És beszélgetünk.

A hagyományos tanulás hívei erre most biztos összeráncolják a szemöldöküket, hogy ejnye, a mi gyerekeink nem tanulnak semmit, és bizony meglesz a böjtje ennek a nagy engedékenységemnek. De én nem ezt látom. Boldog önfeledt gyerekeket látok, akik gyerekek lehetnek. Gyerekeket, akik védetten növekednek a családjuk körében, és akik tanulnak kamasz nagybácsik, közel egykorú testvéreik és négy-öt felnőtt között harmonikusan elélni. Tanulnak tiszteletet mutatni, érdeket érvényesíteni, konfliktust kezelni, bántást feldolgozni, egymást vigasztalni, kedves beszédeket szólni... vagyis egészséges módon szocializálódni.

És lehetne nevesíteni, hogy a birkózás fejleszti az egyensúlyérzéket, hogy a vágás a finom-motorikát. Hogy a játék segíti a feszültségek levezetését, hogy a színezés kreatív, a rajzolás meg alakítja a szem-kéz koordinációt. De nem gondolom, hogy nevesíteni kellene. Persze még nem beszéltünk ismeretekről: tudósokról, akikről olvastunk, érdekes állatokról, társadalmi rendszerekről, politikáról, sportról, történelemről, színdarabokról. Sem klasszikusokról, amiket hangoskönyvben hallgattunk, a mesékről, amiket olvastunk, a filmekről, amiket megnéztünk... és akkor kiderül, hogy az a "semmi", nagyon is valami, ha már nevesítjük- még ha én nem is hiszek a nevesítésben.

Az előbbi felsorolás talán meglepett téged, de én pontosan tudom, hogy nincs dicsekednivalóm. Egy átlagos nap átlagos ismereteiről van szó, és átlagos készségeiről. Neked is bizonyára így telnek a napjaid, hogyha otthonoktatsz. Csak adott napon és adott időszakban más ismereteket szerzel, más készségeket és máshogyan látsz fejlődni. Nem én vagyok annyira szuper, hanem Isten jó terve működik jól! Ismét bizonyítást nyert, hogy nagyon is működőképes az, ahogyan Ő ezt az egész tanulósdit elképzelte. Nekem csak jelen kell lennem, és nem akarni mindent meghatározni. Csak folyni a napokkal és megélni a pillanatokat, ahogyan kapom őket. Nem beosztani a tanulást, és görcsösen ragaszkodni a menetrendhez, hanem engedni, hogy a tanulás magától megvalósulhasson.

Nekünk most az jön be, hogy ne az iskolásdi körül forogjunk, hanem engedjük el ezeket. Amikor elengedem, akkor igazán felszabadulok a gyerekeimet látni, és az ő igényeiket követni. Nem a saját igényemet, mert az otthonoktatás leginkább róluk szól. Nem is egy iskola vagy egy tanár igényeit, mert az otthonoktatásunk nem is róluk szól. Az otthonoktatás a gyerekemről és az ő igényeiről szól. És amikor csak a féléves vizsgára teljesítendő követelményt látom, akkor nem a gyerekemet látom...

Amikor rá tudok hangolódni a gyerekemre, akkor neki megfelelő tanulási körülményeket tudok teremteni. Ez adott esetben eltér az én saját, megfelelő tanulási körülményekről alkotott ideálomtól, de az nem baj. Ez a szülői hozzáállás segíteni fogja a gyereket, hogy stresszmentesen tanulhasson. Ha nincsen stressz, és a gyerekem igényei figyelembe vannak véve, akkor nagy baj nem lehet a tanulás körül. Sőt, hatékony tanulás valójában csak ekkor folyhat!

El kell kezdenünk bízni abban az Istenben, aki természetes érdeklődést ültetett a gyerekeink értelmébe és szívébe az Ő világa iránt; abban az Istenben, Aki képessé tette őket tanulni.

Messze nem arról van tehát szó, hogy nem akarom, hogy az iskolai ismeretekhez hozzájusson a gyerekem. Csak nyerni szeretnék időt, arra, hogy amennyire lehet, a maga ütemében jusson ezekhez az ismeretekhez. Tisztában vagyok vele, hogy igen kicsi, leginkább nulla az esélye annak, hogy ez teljesen megvalósulhasson, hiszen az iskolai rendszer ilyen szempontból elég könyörtelen. De úgy érzem, hogy egy félév hosszú idő, még ha gyorsan el is megy.

Egy félév elég hosszú idő arra, hogy hónapokat tölthessen a gyerekem azzal, ami őt igazán érdekli. És hogy tanulhasson ön-vezérelt módon, úgy, ahogyan az természetes neki. Ez meg fogja benne erősíteni a természetes érdeklődését, és a természetes tanulás szeretetét. És majd valamikor a félév vége felé nekimegyünk a szöszmötölősebb feladatoknak, megtanulnivalóknak.

Ha anyaként nem kell órákat készülnöm, hogy a gyerekem számára játékosabbá, emészthetőbbé tegyem az iskolai tanulnivalókat, akkor otthonoktató életem nem a tanulásra való felkészülésről fog szólni, hanem a közösen töltött időről.

Ha nem nyüstölöm mindennap az iskolai tanulást órákon át, akkor a gyerek nem fogja monotonnak és nehéznek érezni, amikor neki kell ülni.

Ha nem szokik hozzá az 'előemésztett' ismeretekhez, hanem megtanul megdolgozni a kíváncsiságáért, akkor még a feladatozást is meg tudja szeretni.

Ha a természetes tanuláson keresztül megtanulta a világot natúr befogadni, s az ismeret újdonságáért tanul, az kelti fel az érdeklődését, nem pedig a játék, amibe az ismeretet csomagoltam- akkor megtapasztalhatom azt a potenciált, amit minden gyerekbe beletett Isten.

Ha az egész féléve a napi tanulásról szól, akkor már a félév elején elfárad és kiszívott, megviselt, és tanulást kerülő lesz/lehet. De ha egész évben erőt meríthet a tanulási sikereiből, és az örömből, amit a spontán tanulás során természetes módon megtapasztal (és ami a munkafüzetelésnél gyakran elmarad), akkor a félév végi intenzívebb iskolai tanulás nem fog annyira nehezére esni, mintha az egész féléve mindennap erről a fajta tanulásról szólna.

Mi otthonoktatók annyira ragaszkodunk tankönyvhöz, időponthoz, leülős munkafüzetes tanuláshoz. És stresszeljük a gyerekeinket, elvárásokat támasztunk a tanulásukkal kapcsolatban, és elborítjuk őket olyan dolgokkal, amiket nehezen tanulnak meg élvezni, inkább csak elviselnek. Talán azért állunk így a tanuláshoz, mert félünk a kontroll elvesztésétől. Félünk a gyerekeink igényeit maximálisan figyelembe venni, mert abban a folyton változó közegben nem érezzük biztonságban magunkat. Nem bízunk a szabad tanulásban, mert azt gondoljuk, hogy ha a gyerekünk nem teljesít állandóan az elvárásaink szerint, akkor nem fog jól teljesíteni a vizsgán sem. Elhisszük, hogy azért nem tanul, mert lusta, holott leginkább azért, mert nem okoz neki olyan sikerélményt, mint a spontán tanulás. Ha mindig sikerélményt és örömet okozna neki, akkor erővel sem tudnánk távol tartani attól, hogy ezt újra és újra át akarja élni.

Szülőként belül talán úgy érezzük, hogy ha úgy tanulunk, mint az iskolások, az majd garantálja, hogy sikeresen vizsgázzunk. Én nem tudom, hogy garantál-e ez bármit is, de gyanítom, hogy nem. És még ha garantálna is: nem pont azért döntöttük el, hogy otthon maradunk a gyerekeinkkel, hogy ő azzá formálódhasson, akivé Isten formálni szeretné? És ennek vajon nem eszköze az igyekezetünk, amellyel a tanulás szeretetét meg akarjuk őrizni őbennük?

Az otthonoktatás elsősorban nem a sikeres vizsgákról szól. Bár nyilván sokat nyom a latba a félévi értékelés, de ha Isten napi szinten vezeti az életünket, akkor nem kell attól félnünk, hogy a tanulás nem kapja meg a kellő helyet a napunkban. Isten az otthonoktatásban az otthonról ugyanúgy gondot visel, mint az oktatásról. De ehhez nekünk kell ott lennünk nagyon közel a Forráshoz. És ott kell lennünk napról napra.

A 'most' (avagy így látom fél évvel később)

Mit is írhatnék ide? Hiszen az elején sok mindent megírtam arról, hogy hogyan látom most magunkat, és az otthonoktatásunkat. Sok hozzátenni-való nem maradt, de egy kevés azért igen. Most magamra reflektálok, és az akkor fényében írok még kicsit a most-ról.

Az unschooling-ot továbbra is az egyik legjobb alternatívának tartom, de továbbra sem lehet kivitelezni Mo.-on. Mostanra elfogadtam, hogy a jelenlegi elvárások közepette kell megtalálni a mi utunkat, nem pedig olyan helyzet után áhítozni, ami jelenleg Mo.-on nem opció. Most már nem akarom sem passzivitásba vonulva megúszni, sem valahogy túlélni a jelenlegi helyzetet, hanem szeretnék elébe menni a dolgoknak és megtanulni túlcsorduló szívvel mindenestől élvezni azt, hogy épp most, és éppen ezen a földrajzi helyen, épp így otthonoktatunk.

Már a feladatozást, füzetelést sem találom olyan problematikusnak. Persze, a maga idejében kell mindent, de már nem akarom teljesen minimalizálni a feladatozós tevékenységet. Nálunk ez a fajta 'feladat' valahogy a felelősségérzettel is összekapcsolódott, mert muszáj volt a fiam józan eszére apellálnom, amikor nem megfelelő lelkülettel állt hozzá a dolgokhoz vagy nem volt elég alapos. Ilyen szempontból jó volt, hogy lehetett arra hivatkozni, hogy ez a pár hónap hajtás az ára annak, hogy az év többi részében a saját érdeklődését követve szabadabban tanulhasson itthon. Mivel pontosan tudta, milyen jó is az, amikor semmi füzetelésről nem kell tudni, így könnyebben hajlott rá, hogy behatárolható ideig intenzíven beletegye magát az iskolai készülésbe.

Persze, azért nem ment ez olyan könnyen, mint ahogyan leírtam. Megvoltak a magunk körei, kétsége, tanácstalansága, de Isten megint hűségesnek bizonyult. (Én meg egy újabb fontos leckét kaptam a gyerekemből.)

Nem tudom, hogy miért, de most, Doda másodikos korában sokkal erőteljesebben érintett meg mind az unschooling, mind az irányított tanulás szele, mint tavaly, amikor elsős volt. A kétféle széljárás nem egyszerre, hanem egymás után, csapongva talált meg és én továbbra sem tudok elköteleződni egyik mellett sem.

A félévünk nagyobb része unschooling és minimális 'schooling' volt. Mint fentebb írtam, nekünk ez megint nagyon bejött; engem egyenesen lenyűgözött, és úgy láttam, működik is. A félévünk utolsó része pedig vad hajtás volt, ami nem nyűgözött le, de elfogadtam, hogy muszáj és így hozzá-alkalmazkodtam. A hajtás nem azért volt vad, mert oly kevés időnk maradt, hogy nem lehetett volna kevésbé hajtósan is elvégezni, hanem mert a 'többieket' látva megijedtem, hogy mi még nem vagyunk készen egy hónappal a vizsga előtt, és ezért rabszolgahajcsár módra próbáltam lenyomni az anyagot a gyerekem torkán, aki természetesen nem vette át a buzgalmamat.

Amikor ezt láttam, hamar előtört belőlem az unschooling-anya, és mihelyt a megfelelő hozzáállás csíráját felfedeztem gyerekemen, rögvest soknapi ~~pihivel~~ stresszmentes tanulással jutalmaztam az erőfeszítéseit.:)

Aztán persze, mikor egyszer csak észbe kaptam, akkor megint izomból kezdtem hozzá, de végül felocsúdtam, és valahogy kialakult a mostani dolog, ami így summázható: van tempó, de nem vérre megy és a morál is alakul hozzá (mármint a gyereké). Még nem vagyunk készen, de még van időnk.

A napokban elgondolkoztunk családilag, hogy vajon nem lenne-e érdemes a mostani tempót tartani egész évben. Biztosan messzire eljutnánk, és ez vonzó. (Nem tudom miért, de Dodának is bejön ez a gondolat.) Ugyanakkor, az unschooling-os fejem azt mondja, hogy nem, ez nem lesz jó, mert ami rövid távon megfelel, az hosszú távon a gyereket kiszívja és megfosztja majd a szabad tanulástól. És ez így is van.

Még nem tudom, hogy merre hajlunk el, de ha az Úr kegyelméből meglesz a vizsga, gyanítom, hogy jön a naaaagy irányított tanulásmentes pihi, ami úgy októberig elhúzódik majd... Bár ki tudja.

Jó reménység szerint szeptembertől két otthonoktatottunk lesz, ami egy újfajta helyzet lesz nekünk, s ez a helyzet lehet, hogy újfajta megoldásokat fog megkívánni. De ez még a jövő zenéje: a jövőé, amit nem kell előre tudnom, nem kell látnom még. Isten látja és a kezében tartja- és ez elég.

Ovis korú gyerekek fejlesztése otthon

2011-05-14T00:10:00.023+02:00

Nemrég egy új blogba kukkantottam bele. Az írója, Eszter, egy olyan gyógypedagógus anya, aki a gyermekeit nem járatja oviba, mert majd otthon szeretné tanítani őket. Volt egy eszmecserénk a blogján, ami engem további gondolkozásra késztetett. Az alapdilemma az, hogy vajon szükséges-e a korai években tervszerűen fejleszteni a gyermekeinket, illetve van-e értelme szakmai tesztek és vizsgálatok segítségével időről időre mérni és vizsgálni az ő fejlődésüket. Eszter hozzászólására ezzel a bejegyzéssel reagálok, olyanformán, hogy az ő gondolatai és kérdései mentén rendeztem formába az enyémeket. Szóval 'komment helyett blogok róla' következik, továbbra is képtelenül, vagyis képek nélkül.:)

"Mit adsz a gyerekeknek? Hogyan? Mikor? Hogy ébreszted fel, elégíted ki a kíváncsiságukat? Mit teszel a fejlődésük érdekében?"

A természetes kíváncsiság és a spontán tanulásra való képesség fogantatásától fogva minden kisgyermekben megvan. Nem kell megtanítani, hogy kíváncsi legyen, mert úgy születik, hogy az. Nem kell felébresztenem a kíváncsiságát, hiszen az az alkalmas időben bármely felnőtt közbeavatkozása nélkül is természetesen feléled a gyermekben.

Egy dolgot tehetek a gyermekem fejlődéséért, az pedig az, hogy tudatosan megóvom a veleszületett természetes kíváncsiságát és a spontán tanulásra való képességét. Úgy tudom megóvni, hogy én, mint szülő, nagyon tudatosan nem avatkozom közbe: nem akarom irányítani, megtanítani, terelni, fejleszteni a 0-5 éves korú gyerekemet.

Azért nem akarom, mert tudom, hogy gyermekemnek a közbeavatkozásomtól függetlenül megvan rá minden képessége, hogy tanuljon, és ezt meg is fogja tenni, ha nem nyomom el benne az Úr által beletett kíváncsiságot. Azt, hogy elnyomom az érdeklődését és a természetes tanulási kedvét, én nagyobb veszélynek látom, mint azt, hogy a gyerekem nem fejlődik rendesen. Egyáltalán mi a ’rendes’ szó definíciója? 'Úgy, mint mások'? Mindenki egyedi, és ha egy gyermek egészséges, akkor meg fog érni a kellő időben: akkor, amikor neki kell. Nem érdemes siettetni.

A gyermek nem akkor érik meg, amikor az irányelvek vagy a szakemberek előírják, sem akkor, amikor a szülő elvárná. Mindennek megvan a rendje a nap alatt, és a kisgyermekek fejlődésének is. Ebbe mi legtöbbször csak belerondítunk, amikor próbálunk 'segíteni' nekik a fejlődésben.

Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon szuper dokumentumfilm, tavaly készült, az angol címe Babies. Négy, a világ egymástól nagyon távoli táján élő kisbaba életéről és fejlődéséről szól, születésüktől egyéves korukig. A film érdekessége, hogy nagyon keveset beszélnek benne: a kamera időről időre csak le van állítva egy sarokba a házban, és veszi az aktuális kicsit. Nagyon jól meg van csinálva az egész, profi volt a stáb, az látszik, de a mondanivaló az, ami szerintem nagyon idevág.

Az ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik kultúrában élő család nagyon eltért a másiktól: két anya intenzíven fejlesztette, foglalkoztatta a gyerekét, a kettő másik azonban nem tette ezt a mi definícióink szerint, mert ott ez nem volt szokás. Mégis: akármennyit foglalkoztak vagy nem foglalkoztak is az apróságokkal a szüleik, egyévesen mindegyik körülbelül ugyanazt tudta. Tehát nem a szülői foglalkozás intenzitása, hanem a gyerek Istentől kapott tanulási képességei voltak az abszolút mérvadóak.

Az Úr kitalálta, hogy a tanulás hogyan működik: nekünk nincsen más dolgunk, mint együtt mozdulni a gyerekünkkel. Nem kell őket fejleszteni. Nem kell a kíváncsiságukat felturbózni. Szükségtelen, sőt inkább káros is, ha beavatkozunk. Én így látom.

"Spontán élethelyzetekben - szervezés, irányítás nélkül elő tud-e jönni minden, amire szükségük van: ismeretben, élményben, képességfejlődésben?"

Nagyon fontos, hogy definiáljuk, hogy szerintünk a gyerekünknek mire van szüksége. Szerintem elsősorban Jézus Krisztusra, ezenfelül szeretetteljes kapcsolatokra a családon belül, valamint az ismeret svédasztalára, amiből bármikor a kedve szerint válogathat, amint neki tetszik.

Gyakran az a baj velünk, felnőttekkel, hogy nem látjuk át, mire van valójában szüksége a gyerekünknek. Valóban ismeretekre, készségfejlődésre és élményekre? Nem inkább arra, hogy megértse a helyét Isten teremtett világában? Hogy megtanulja Istenre bízni az életét és hogy a bűnei megbocsátást nyerjenek? Nem arra van szüksége, hogy a családból kiindulva megtanuljon szeretve szolgálni másokat? Igen, ezek lelki-szellemi dolgok, és látszólag semmi közük a fejlesztéshez/foglalkoztatáshoz. De mégis van.

Minden ismeret Istentől származik, de Ő elsősorban mégsem ismeretben gondolkozik, hanem kapcsolatokban. Ő azt akarja, hogy kapcsolatot kerüljünk és kapcsolatot ápoljunk Ővele. Azt is akarja, hogy a Vele való kapcsolatunk az emberekkel való kapcsolatainkat is gyökeresen megváltoztassa a szeretet erős alapjain.

Látható tehát, hogy nem az ismeret az, ami Istent lázba hozza, hanem a velünk való kapcsolata. Így nekünk sem az ismeretek átadásáért kellene lelkesednünk, hanem elsősorban azért, hogy kapcsolatot építhetünk a gyermekünkkel, ami majd segíteni fogja őt abban, hogy kapcsolatot építhessen a Teremtőjével. A képességeket és élményeket is csak Őbenne élhetjük meg teljesen. Ezért elsősorban nem arra kell törekedni, hogy minél több hasznos ismerettel tömjük meg a gyerekünk fejét, hanem hogy Isten kegyelméből valami módon elérjük az evangéliummal a szívét.

Gyermekévei alatt arra kell törekednünk, hogy megtanuljon szót fogadni a szüleinek, megtanulja a teremtett világot Isten alkotásaként szemlélni ,és ebben meglelnie a saját helyét, amit Isten neki szánt. Szellemi alapozás- ez az, amit tudatosan és szervezetten (is) kell tennünk. Minden más (részképességek, ünnepek ismerete, alapvető készségek) spontán fognak elsajátításra kerülni az együtt töltött évek folyamán. De hogyan??

Otthon a napjainkat a gyermekünkkel szoros együttlétben töltjük, miközben végezzük a háztartási feladatainkat, és azokat a ’felnőtt dolgokat’, amik hozzátartoznak az életünkhöz. Meg vagyok győződve, hogy az otthoni tevékenységeink és mindaz, ami a családunkkal otthon történik, tökéletesen alkalmas arra, hogy beszélgessünk róla, s ezen keresztül ismeretet adjunk át. Napról napra… spontán. Maguk a tevékenységek arra is alkalmasak, hogy spontán fejlesszék a gyerekünket, tehát csak be kell őt vonni a dolgokba, amiket végzünk.

Az, hogy nem tervezzük, hanem csak meglovagoljuk a hullámokat, amikor egy lehetőség adódik, nagyobb ráhangolódást igényel tőlünk, mintha csak elterveznénk és megvalósítanánk a gyerekünkön, amit kitaláltunk. De ezáltal a kapcsolatunk is elmélyül, mert meg kell őt ismernünk és rá kell hangolódnunk, ha azt szeretnénk, hogy öröm és ne nyűg legyen az együtt végzett munka.

Minden nap egy új lehetőség valami fontosnak a megtanulására. De nem azért, mert mi egész éveket látunk tételesen lebontva magunk előtt, hanem azért, mert tudjuk, hogy Isten jó terve egy gyerek számára az, hogy a szülei közelségében élve mellettük azzá formálódjon, aminek Ő tervezte őt. És ebből a tervből természetesen nem marad ki a tárgyi ismeretek és a mindennapos képességek elsajátítása sem. Csak nem úgy, hogy közben a hangsúly az otthonoktatásban áttolódik az oktatásra. Nem így.

Hanem életközösségben, mint ahogyan a tanítványok éltek Jézussal. Minden szükségeset megtanultak, és nem csak szellemi igazságokat, hanem gyakorlati dolgokat is, melyek később fontosak lettek nekik a szolgálatban. El kell hinnünk, hogy Istennek nem a szakmai kompetenciánkra van szüksége ahhoz, hogy sikeressé tegye az gyermekeinkkel itthon töltött életünket, hanem a szívünkre, amely Őérte és a gyermekeinkért ég! Nem az ismeretátadásért kellene égnie, hanem azért, hogy a gyermekeinkkel megszerettessük az Ő útját. Ez egy élet munkája- és hiszem, hogy elsősorban ezért vagyunk otthon.:)

Természetesen Isten senkitől sem várja, hogy mindenestől hajítsa sutba a meglévő ismereteit és kompetenciáit. Azokat azonban az Ő rostáján kell megrostálni, mielőtt otthon, az Ő dicsőségére bevethetnénk őket. Mert amit egy világi főiskolán vagy egyetemen megtanultunk, az lehet, hogy istenfélő otthonunkban alkalmazva inkább károkat okoz, semmint használ.

Azt írtam, hogy "lehet". Mert meg kell vizsgálni az Ige mérlegén mindazt, amit eddig tanulásról, tanításról, nevelésről és a feladatainkról gondoltunk/tudni véltünk. Szemléletmódot szemléletmóddal, kijelentéseket és irányelveket kijelentésekkel és irányelvekkel összevetve. Muszáj, hogy az Úr vezessen. Napról napra. Máskülönben kudarcra vagyunk ítélve.

"És mit teszel, ha azt látod, hogy unatkoznak?"

Az unatkozás szerintem tipikusan egy olyan tünet, amely a túlfoglalkoztatott gyermekekre jellemző. Ha engedem, hogy mindegyikük feltalálja magát és nem szórakoztatom, sem nem fejlesztem őket feleslegesen, akkor semmi sem fogja túlstimulálni az agyukat. Ha nem szoknak hozzá a túlstimuláláshoz, akkor nem fognak unatkozni, amikor nincsen, aki szórakoztassa vagy fejlessze őket. Ha megtanulnak a saját érdeklődésük-vezérelte dolgokat csinálni, akkor nem fogják igényelni, hogy mások szórakoztassák vagy foglalkoztassák őket.

A fentiek miatt én kétségbeesnék, ha a gyerekeim unatkoznának, mert az azt jelentené, hogy túlságosan sok 'előemésztett', félkész ismeretet adok nekik, ami miatt eltunyult az érdeklődésük. Ebben az esetben a túlfoglalkoztatást igyekezném megszüntetni, és szerintem ez maga után hozná, hogy megszűnne az unalom is.

"A mérésekkel kapcsolatban: a részképességek fejlődésére érdemes jobban figyelni, mert később ezek határozzák meg az iskolai beválást."

Igen, tudom, hogy így van. Viszont nagyon keveset ismerünk abból a folyamatból, ahogyan ezek a részképességek egyénenként a gyermekeinkben kialakulnak. Van, amikor egyszerűen csak több időt kell hagyni nekik.

"Az, aki óvodába jár, kap egy tudatos, minden fontos képességre kiterjedő fejlesztést. Mivel az enyéim nem járnak, én jobban fogok ezeknek a részképességeknek a fejlődésére figyelni. Lehet, Te csak azt látod, valamiért nem halad a gyereked az olvasásban, írásban, valamilyen típusú feladatokat nem tud olyan jól teljesíteni. Közben pedig egy részképesség: pl.: rész-egész látás, téri tájékozódás... full gyenge nála. Ezek a tesztek ezeket a gyengeségeket szűrik, hogy még a probléma megjelenése előtt lehessen segíteni- a célzottabb odafigyeléssel. Erre pedig minden gyereknek szüksége van- hangsúlyozom, ezt az óvodában kiszűrik.... kérdés, a mi otthonmaradó gyerekeinknél meglátjuk-e ezeket a gyengeségeket? Megint csak az a kérdés: spontán helyzetben előjönnek-e ezek? Észreveszed-e ezeket?"

Igen. Úgy hiszem, hogy egy szülő, aki egész nap jelen van és folyamatosan látja a gyermeke fejlődését, képes észrevenni, ha gond van és megtenni a szükséges lépéseket. Ha gond van- nem előbb. Mindenféle vizsgálat abból a negatív állásból indít, hogy megkeressük a problémát. A gondot keresik, még ott is, ahol nincsen. Ahol meg van, ott gyakran nem látják meg, vagy nem időben.

Számomra kérdés, hogy ha az óvoda olyan szuperül szűr és olyan nagyszerűen felkészít, akkor miért van az, hogy egyre több gyermek kerül részképesség-zavarral iskolába, úgy, hogy erről senki sem tud? Ma a legtöbb kisgyerek több évnyi óvodába járás után kerül iskolába, így ezt nem lehet mással magyarázni, csak az ovikkal. Persze telezsúfolt csoportszobákban erősen kétséges, hogy az egyéni fejlesztés meg tud-e valósulni. De ha nincs egyéni fejlesztés, akkor az, ami az oviban folyik, minimum nem hatékony.

A szűrővizsgálat pedig igencsak korlátozott lehetőségekkel bír. Egy adott időpontban mér, s egy gyereknek lehet éppen rossz napja, amikor gyengébben teljesít, mint amire egy jobb napon képes lenne. Ráadásul minden vizsgálatnak van hibaszázaléka, s az eredményeket többféleképpen is lehet magyarázni: előfordulhat, hogy a vizsgálatot végző személy 'szakmai' megítélése ellentmond egy másik vizsgálatot elvégzett másik személy 'szakmai' véleményével. És lehet, hogy egy harmadik vélemény az előbbiekhez képest egy harmadik 'ítéletet' mondana ki. Olyan ez, mint az iskolai osztályozás. A rossz tanulónak mindenki hajlamosabb rossz jegyet adni... Ha már rákerült a ’részképesség-zavaros’ címke, akkor nehéz nem eszerint bánni a gyermekkel.

A probléma megjelenése előtt pedig szerintem képtelenség szűrni, mert ha vannak tünetek, akkor azt a szülő is észreveszi- ha pedig nincsenek, akkor a szakember sem. Viszont fennáll a lehetőség, hogy a sok-sok vizsgálat és teszt előbb-utóbb kimutat majd valami ’fejlődési zavart’, amit aztán majd orvosolni kell. Pedig elképzelhető, hogy csak arról van szó, hogy egy gyerek a saját egyéni üteme szerint fejlődik, úgy ahogyan a génjei meghatározzák. Lehet, hogy nem akkor alakul ki a rész-egész látás, amikor a szakemberek szerint kellene- de amikor viszont mégis kialakul, akkor kialakul, és akkor az a gyerekünk számára éppen időben lesz.

Természetesen vannak esetek, amikor szükséges a vizsgálat, de ilyenkor a szülő is érzi, hogy gond van.

Az még egy érdekes kérdés, hogy vajon a zseniknek hány százaléka lenne kikiáltva részképesség-zavarosnak, ha mindenféle szűrővizsgálatokra vitték volna őket. Ha tudnánk, hogy ’problémásak’, az jelentene bármit is?

A részképesség-zavar az egy címke. Jobb lenne azt mondani, hogy 'másképpen tanuló gyermek'. Mert tény, hogy képes tanulni -az esetek nagyobb részében nem is akárhogyan- csak hagyni kéne, hogy úgy tegye, ahogyan neki jó, és nem úgy, ahogyan szerintünk tennie kellene.

Az is elgondolkoztató, hogy az esetek egy részében nem is valódi részképesség-zavarról van szó, csak arról, hogy nem akarjuk kivárni, amíg kifejlődik, mert már ennyi éves, és már ’muszáj lenne’ ezt és azt tudnia. Az iskola miatt van ez, mert ott sokat számít, ha egy harmincas osztályba bekerül 3 ’dis-es’ gyerek: úgy már igen nehéz kooperálni, s a címke legalább segít távol tartani néhányukat, így egy problémával kevesebb lesz a tanárnak. Megértem őket is, de ettől még a helyzet messze nem ideális.

Otthon viszont nem számít, hogy egy gyerek a képességei szempontjából átlagos vagy nem átlagos, mert otthon nincsen átlag. Egyén van, aki a számára megfelelő tanulási módot meg tudja találni, és ebben a szülő képes őt segíteni, ha ráhangolódik a gyermekre.

"Nekem szükségem van arra, hogy tudjam, az átlaghoz képest hol tart a gyerekem, szerintem ez nem meglepő."

Megértem, és a szakmádból adódóan logikus is. De ahhoz, hogy tudd, hol tart, neked nincsen szükséged tesztekre és vizsgálatokra: te látod őt napi szinten és tudni fogod, ha gond van.

Igazából nekünk, akik a gyermekeinkkel otthon vagyunk, az 'átlag', mint olyan, nem is létezik: mindenki egyéni összetétel, különféle képességekkel, és a család minden egyes gyermeke megismételhetetlen mesterműve Istennek, akit nekünk, szülőknek meg kell tanulnunk. Mindez nem kis kihívás.:)

Ez az említett Babies c. film angol előzetese
(hagyd, hogy betöltődjön, máskülönben folyton meg fog akadni)

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI? 2.

2011-05-02T15:00:00.006+02:00

Még mindig képtelenül (=képek nélkül) blogolok. A problémát nem tudtam eddig orvosolni, de rajta vagyok az ügyön. Addig, maradnak csak a betűk.:)

Sok hónappal ezelőtt, még tavaly írtam egy bejegyzést a munkába állás dilemmájáról. Ez az egész dilemma meglehetősen sokoldalú: én 7 konfliktust találtam, ami a munkába állás mögött feszül, de lehet, hogy van több is. Mindenesetre elkezdtem kibontani ezeket a konfliktusokat, s a tavalyi bejegyzésben e hét közül az első kettőről, az anyagi és a társadalmi konfliktusról írtam. A másik ötről e mostani bejegyzésben lesz szó. Ha az előző részt nem olvastad, akkor itt megteheted.

***

A karrier: családkarrier vagy munkahelyi önmegvalósítás?

Ma nem divat hinni abban, hogy az anyáknak otthon a helyük. A társadalom megrabolt bennünket az egészséges énképtől, de mi vagyunk a hibásak, mert nem Istentől tudakoltuk, hogy mennyit érünk, hanem más referenciákat kerestünk. A másfajta referenciák miatt érezzük úgy, hogy otthon lenni nem értelmes tevékenység hosszútávon. Az otthonlétre azért tekintünk átmeneti állapotként, mert sohasem gondoltunk rá úgy, mint egy anya igazi hivatására. Legbelül kicsit talán sajnáljuk is azokat az ismerős anyákat, akik önszántukból otthon maradtak, és úgy gondoljuk, hogy mi ennél többre hívattunk az életben.

De mi az a több? Mi többet tehetünk, mint az, amit Isten ránk bíz? És ha annál többet teszünk, akkor az nem szükségtelenül engedetlenség-e? Mert ha többet teszünk, akkor már nem pontosan azt tesszük, amit Isten mond. Sőt, többet tenni képtelenség, mert amikor azt hisszük, hogy többet teszünk, akkor sem teszünk többet, csak mást teszünk: mást, mint amit Isten mond. Ha az anyaság nem egy válaszható hivatás, hanem azt megkaptam, és kész, s én mégis más akarok lenni, mást akarok tenni, mint amire Isten elhívott, az vajon nem engedetlenség?

Isten feleséggé, vagyis 'segítőtárssá és otthonteremtővé' tett minket, és ez az életünk hivatása. Amíg csak élünk, a férjünk segítőtársaiként kell funkcionálnunk és egész életünkben otthont kell teremtenünk a családunk számára. Isten szerinti feleségnek lenni elsősorban nem a lakásdekorálást és a vacsorafőzést jelenti, hanem egyfajta lelkületet, amely megtalálja a teljes örömöt és békességet otthon. Ezzel a lelkülettel nyer jelentőséget a legkisebb dolog is, amit otthon feleségként teszünk. Enélkül a lelkület nélkül lelketlen rabszolgamunkának fogjuk érezni a teendőinket.

Az otthonteremtés dinamikus dolog, mert folyamatosan otthonként kell működjön az otthonunk, és ehhez folyamatosan az Úrból kell táplálkoznunk, és ez főképp rajtunk múlik.

De nem csak feleségek, hanem anyák is lettünk, ha gyermekeket kaptunk. Amikor az Úr anyává tett, egy különleges feladatot bízott ránk: a gyerekeinket meg kell ismertetnünk Ővele és meg kell nyernünk Számára. Ha úgy tetszik, sáfársággal bízattunk meg, evangélizálunk és tanítványozunk a saját otthonunkban. És nem csak ezt tesszük: a nevelés és az életre való felkészítés is fontos teendők, de tudnunk kell, hogy mindez mit sem ér, ha a gyerekeink lelke elveszik. Akkor hiábavaló volt a munkánk. Tehát lelkük megnyerése az örökkévalóságnak anyaságunk legelemibb része. Ez azonban nem megy egy nap alatt. Ehhez dinamikus életközösség kell, amelyben gyermekeink megismerik a mi életünket: hitünk és szeretetünk valódiságát, igazságunk állandóságát.

A tét hatalmas: örök életről vagy örök kárhozatról van szó, azokéról, akiket az Úr a mi gondjainkra bízott. Ha így tekintünk az anyaságra, akkor többet kell látnunk benne, mint totyogókkal töltött munkaszabadságot. Meggyőződésem, hogy az Isten szerinti anyaság nem egy 3-5 évig tartó intenzív tevékenység, ami után visszatérhet az életünk a 'normális' felnőtt kerékvágásba. Nekünk a Királyok Királya a munkaadónk, és az Ő munkaszerződése egy életre szól. Isten kegyelméből feleségek és anyák leszünk, amíg élünk.

Gyermekeink a felnövekedésükig ránk vannak bízva: mi felelünk Isten előtt azért, hogy mivé formálódnak. Ezen a tényen az sem változtat, ha ők az idejük nagy részét ovis koruktól nem velünk töltik. De ha az idejük nagy részét nem velünk töltik, akkor képtelenek leszünk Isten szerinti módom befolyásolni őket. Isten így olyan dolgokért fog minket szülőként megítélni, amihez alapvetően nem is volt semmi közünk. Ez azonban mégsem Isten igazságtalansága, hanem a mi döntésünk: hiszen mi adjuk másnak a gyerekeink befolyásolásának lehetőségét, ha felmondunk az Úrnál és máshova megyünk dolgozni.

A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?

A munkahely, mint önmegvalósítási helyszín már eleve egy mítosz, mert maga az önmegvalósítás is egy mítosz. Értékesek akarunk lenni, és azt gondoljuk, hogy ha ezt vagy azt megteszem, akkor értékesnek érezhetem magam. Ha a társadalomhoz hozzájárulok a munkámmal, akkor a társadalom szemében értékes leszek, és akkor a saját szememben is értékes leszek. De nem szabadna, hogy a társadalom határozza meg, hogy a magunk szemében értékesek vagyunk-e, mert ennek szellemi súlya van.

Minden, amit magunkról és a világról gondolunk kétféle referenciából eredhet. Istennek rólunk és a világról is megvannak a maga gondolatai és kijelentései. És az ördögnek is megvannak a maga hazugságai. Mindig, amikor nem Isten a referenciánk, akkor az ördög szépen csomagolt hazugságát fogadjuk el Isten igazsága helyett. Amikor a társadalom véleményével azonosulunk, akkor Isten igazságát vetjük el az ördög hazugságáért.

Az önmegvalósításról az a véleménye Istennek, hogy nem vezet sehova. Vagy eleve értékes vagy és akkor amit teszel, annak az ad értéket, aki vagy. Vagy pedig értéktelen vagy- ebben az esetben bármit teszel is, az nem tesz értékesebbé, mert a munkád nem kölcsönöz értéket az értéktelen személyednek. Mivel nem egy véletlen vagy, hanem Isten okkal és céllal teremtett meg nagy szeretetéből, bölcsen, ezért értékes vagy. Az tesz értékessé, hogy egy végtelen intelligenciával rendelkező Teremtő teremtett meg téged. Nemcsak megteremtett, hanem nagyon szeret és meg is váltott. Bármit is teszel, attól nem leszel értékesebb, mert Isten szemében eleve becses vagy.

Így tehát, mivel becses vagy, mindenhol tehetsz értékes és fontos dolgokat, de nem az adja meg az értékedet, hogy hol és mit teszel. A munkahelyeden is jobbá teheted a világot, meg otthon is, meg bárhol máshol is. De tény, hogy a legtöbb helyen nélkülözhetőek vagyunk. Az egyetlen hely, ahol nem lehet minket helyettesíteni, az az otthonunk. Mert a babysitter, az óvónő, a tanár, az nem anya és sohasem lesz az. Amit TE adhatsz a TE gyerekednek, az sokkal jelentősebb, sokkal értéktartóbb, sokkal hasznosabb, mint amit valaha a munkahelyeden képes leszel tenni- bármilyen jelentős helyen is dolgozol.

Amit te tudsz neki adni, azt senki más nem fogja tudni megadni! Tehetsz sok minden fontosat a világban, de ha anyaként nem vagy ott a gyereked mellett, akkor a legfontosabbat nem tetted meg érte- mert belőled az ő számára csak egy van.

Önmegvalósítás helyett mi lenne, ha Isten terveit valósítanánk meg? Mi lenne, ha megtennénk, amit Ő gondol a családunkról? És vajon mit gondol a családunkról Isten? Mi a terve? Talán meg kellene Tőle kérdezni. Vagy tanulmányozni kellene az Ő Igéjét. Meggyőződésem, hogy Isten nem 'dolgozni' hívja el a kisgyermekes anyákat. Egyszerűen nem kérdezzük meg, és ezért nem halljuk a hívását sem.

A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?

Vannak férjek, akik a pénztermelésre voksolnának. És ennek természetesen engedelmeskedni kell. De a legtöbb esetben nem a férjek kényszerítik munkába a feleségüket, hanem maguk a feleségek szeretnének visszamenni dolgozni, s a férjek beleegyeznek ebbe. A férjek rendszerint nincsenek tudatában annak, hogy ha a feleségük újra munkába áll, azzal végérvényesen megváltozik otthonuk légköre. Ez a családos munkahelyesdi jóval megterhelőbb lesz feleségük számára, mint amikor még nem voltak gyerekek, de ezt egyikük sem gondolja végig. Ha előre tudnák ezt a férjek, talán a legtöbbjük elmondaná, hogy sokkal inkább preferálják a békés otthont és a feleségük kiegyensúlyozottságát, amit otthonléte biztosít, mint hogy nagyobb jövedelem folyjon a családi kasszába, de házastársuk és rajta keresztül az egész család stresszes, békétlen legyen.

Persze nem minden otthon harmonikus, és nem minden otthonmaradó feleség stresszmentes. Sőt, gyakori az az érvelés, hogy valaki éppen amiatt megy vissza dolgozni, mert úgy érzi, hogy őt a gyerekei és a négy fal között maradás stresszeli, és ezért muszáj kiszakadnia otthonról és felnőtt közegbe kerülnie. Szerintem ez egy mézesmadzag, egy becsapás, ami elhomályosítja azoknak a szemét, akik a munkavállaláson dilemmáznak. Mert nem lesz kevesebb stressz a családban az anya munkába állásával. A stressz az elvárásoknak való megfelelési kényszerből adódik, s a munkába állás új elvárásokat és újabb stresszt jelent a régi mellé (nem a helyébe, ahogyan gondolni szoktuk).

Ha az otthonunk stresszes volt, akkor ha munkába állunk, még stresszesebb lesz, mert a munkahely stresszét hazahozzuk a stresszes otthonunkba. És nem csak stresszesebb lesz az otthonunk, hanem alapvetően felborulnak a prioritásaink is. Már nem a férjünk segítőtársaként és a gyerekeink első számú nevelőjeként fogunk elsősorban funkcionálni, mert a sorrendet a munkahelyi prioritásaink felül fogják írni. A főnökünk elvárása szükségszerűen fontosabb lesz, mint a családi dolgaink, és az összeegyeztetésnél inkább a család érdeke fog sérülni, hiszen ma a munkahely drága kincs.

És akkor majd megindul a megalkuvások és idő-zsonglőrködések sorozata, amikor a munkamegbeszélések és túlórák a családdal töltendő idők helyére tolakodnak, éket verve a férj és a feleség, a szülő és a gyerekek közé. S gyakran csak utólagos ez a felismerés, amikor a gyerekek nem hallgatnak a szülőkre vagy a családtagok már el vannak hidegülve egymástól. Azt hiszem nagyon kevés olyan dolgozó anya van, aki nem sírja vissza azokat az éveket, amikor otthon lehetett a gyerekeivel. Pedig nem lenne muszáj múlt időben beszélni az otthon töltött időkről...

Én hiszem, hogy Istennel semmi sem lehetetlen. Bizonyos nehézségek felmerülése nem kellene, hogy elrettentsen egy olyan úttól, amit bölcsességgel tervezett nekünk az Úr. De nem szabad azzal áltatni magunkat, hogy Isten tervében vagyunk, amikor a döntés előtt meg sem kérdeztük Őt.

A kérdés tehát az, hogy Istennel tettük-e rá a lábunkat arra az útra, amin járunk vagy még mindig a saját utunkon megyünk a saját fejünk után, és azt tesszük, amit mindenki más tesz, mert azt gondoljuk, hogy az a jó? Ha keresztények vagyunk, ha Jézust követjük, akkor valóban Utána kellene mennünk. Jézus nem arra megy, amerre a társadalom nagyobb része megy. Ezért hívják keskeny útnak a keskeny utat. A keskeny úton mennek azok, akiket Isten vezet a menny felé, és a széles úton megy mindenki más. Ha még nem tettük, akkor kérdezzük meg Istent, hogy mit akar Ő.

Tedd félre a félelmeidet, a kétségeidet, az ellenérveidet, és kérdezd meg Őt nyíltan, hogy Neki mi a terve veled: otthon szeretne látni? Ő vezetni fog, a kérdés csak az, hogy te hajlandó vagy-e követni Őt.

Ha a tervében vagy, ha azt teszed, amit Ő mond, akkor az adott problémát nem a boldogságod akadályának fogod érezni, hanem egy kihívásnak: olyan helyzetnek, amit meg lehet oldani, csak esetleg időbe telik megérteni, hogy Isten hogyan gondolta a megoldást. Őhozzá kell menni a válaszokért, mert Vele a lehetetlen nem létezik.:)

Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?

Ez is a konfliktus része, de erről már nagyon sokat írtam, most mégis kitérek pár gondolat erejéig.

Nem igaz az, hogy az iskola nincsen hatással a gyerekek életére. Nem igaz, hogy elég, ha van egy erős család a gyerek mögött, és akkor majd minden rendben lesz. Azért hisszük ezeket, mert nem értjük, nem látjuk, hogy az oktatási intézmények mekkora ütőerőt képviselnek az ördög kezében, ha nem Isten használja őket.

Sokan nem tudjuk, hogy minden iskola egy vallásos intézmény. Minden, amit a világról gondolunk a világnézetünkben gyökerezik. Minden, amit az iskolában tanítanak, legyen az tudomány vagy művészet, valakinek a világnézetéhez kötődik. Amikor a tananyagból kihagyják Istent, az azt sugallja a diákoknak, hogy a világ megismeréséhez és megértéséhez nincsen szükség Istenre. Ez a világnézet nem az, amit egy hívő szülő tanítana a gyerekének!

A tanárok világnézete tükröződik a tanórákon. Az iskolatársak világnézete megnyilvánul a szünetekben. A suliban a gyerekek egymástól bölcsességet tanulnak, de nem Isten bölcsességét. Más a világi bölcsesség és más az Isten szerinti bölcsesség. A tudás és az ismeret nem semleges dolgok és amit elég sokan, elég hosszú ideig mondogatnak nekünk, azt hajlamosak vagyunk igazságként kezelni.

A tanárok és az osztálytársak világnézete, mindaz, amit a világról hisznek, ki fog belőlük jönni, és ez hatással lesz a mi gyerekünkre is. Még ha keresztény lenne is a tanár, akkor sem szabad neki ezt nyíltan, kizárólagos igazságként az órán megfogalmazni. Lehet, hogy vállalja a hitét, de nem taníthatja azt egyedüli igazságként. És azt is figyelembe kell venni, hogy bár számít, hogy egy hitvalló keresztény a gyerekünk tanára, de nem csak ő fogja őt tanítani. Mert vele együtt bizonyára lesz sok másféle hitet és meggyőződést valló tanára is, akiknek az 'igazsága' ugyanúgy hatással lesz gyerekünkre, mint a hívő tanáré.

Tehát az iskolai környezet mindegyik szereplője hatással lesz a gyerekünkre. Mivel hétről hétre, sok-sok órán keresztül ki van téve ennek a környezetnek, a hatás is hatványozottabb lesz. Ha gyermekünk a gyermekkora javát a család melege és a szülők bölcsességre nevelő tekintélye helyett szellemi szempontból esztelen gyerekek társaságába kényszerítve tölti, akkor ne csodálkozzunk, ha éppen ugyanolyan lesz, mint a többiek. Ne gondoljuk, hogy ha a sárban fürdünk, nem leszünk sárosak, vagy ha tüzet viszünk, nem éget meg. Vajon ha a gyerekeink teszik ugyanezt, akkor már nem marad igaz?

A hívő szülők panaszkodnak, hogy milyenek a mai gyerekek. Vajon ki volt ezeknek a gyerekeknek a tanítómestere? Az Igéből szereztek bölcsességet életre, vagy a barátaik értékrendjével azonosultak e világ fiainak hamis bölcsessége szerint? S ha utóbbi történt, akkor azért az Úr előtt ki felel?

Miért kockáztatnánk a gyerekeink szellemi állóképességét, miért tennénk próbára nyiladozó hitüket azzal, hogy olyan helyre engedjük őket, ahol lehet, hogy elbuknak vagy elvéreznek szellemileg? A testét nem tesszük ki szándékos veszélyeknek: helyes ha megengedjük, hogy a benne lévő hittel mások tegyék ugyanezt?

Keresztyén szülőként át kellene formálja az iskolához, mint intézményhez való hozzáállásunkat az a tény, hogy a gyermekeinknek sohasem semleges ismereteket adnak át, merthogy olyan nincsen, hanem a miénktől eltérő világnézetet. Szíven kellene üssön, hogy a kortársakkal való tartós közösség a gyerekünket garantáltan átneveli, és eltávolítja tőlünk. Más értékrendet fog kapni, és ez azt jelenti, hogy Isten helyett egy másik szellemi valóság fogja az életét meghatározni. Ahogy fentebb szó volt: ha nem Isten igazságát fogadja be, akkor kétségkívül az ördög valamelyik hazugságát hitte el. Vagy egyik igaz, vagy a másik- semleges világnézet nincsen. Emellett a suliba járás elveszi a lehetőséget attól a jóval hatékonyabb szabad tanulástól, amit otthon megtapasztalhat a gyerekünk.

Fontos megértenünk, mert sokan érvelnek ezzel: senki sem válik erősebbé, emberebbé az iskolai atrocitásoktól. Talán érzéketlenebbé igen, de belül a bántást ugyanúgy bántásnak éli meg, csak már nem vesz róla tudomást, de ezzel a probléma csak a szőnyeg alá van seperve. Odaszántabb hívő sem lesz attól a gyerekünk, ha ártalmas közegbe zárják éveken keresztül, mert a barátoknak való megfelelés előbb-utóbb rákényszeríti, hogy kompromittálja a hitét, és beleolvadjon a környezetébe.

Amit a hívő anyák a világi elvárásoknak való megfelelés miatt elmulasztanak a gyermekeik életében, az csak nagy energiabefektetéssel pótolható, s kérdés, hogy ki fogja pótolni és mikor. Isten kiszabadíthat szorult helyzetünkből, és helyreállíthatja gyermekeink Belé vetett hitét, de ha megteszi, az az Ő kegyelme. Mi nem játszhatunk ezzel a kegyelemmel olyan módon, hogy beengedjük őket egy szellemileg káros közegbe, közben pedig elvárjuk, hogy az Úr őrizze meg a hitüket. Isten nekünk adta a lehetőséget, hogy megőrizzük a gyerekeinket, de ha nem tesszük, akkor nem hivatkozhatunk Őrá.

A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Kinek hiszünk és mit hiszünk az életünkről? Vajon önmagunkból táplálkozik az önértékelésünk? Vagy miből? Honnan tudhatjuk meg, hogy értékesek vagyunk-e? Vajon a hívőknek ugyanazt kell gondolniuk a családról és az anyaságról, mint a társadalom más tagjainak? Az oktatás és a nevelés kinek a feladata: ki kompetens és kinek a felelőssége ez? Vajon tényleg akkor leszek értékes, ha az otthonomon kívül munkát vállalok? Vajon otthon maradva is lehetek a társadalom értékes tagja? Ha a gyerekeink születése után véglegesen otthon maradnék, az hogyan befolyásolná az énképemet? Óvoda, iskola, munkahely: vajon a család nem sínyli meg a szétszakítottságot? Vajon Isten egy anyát elküld a munkába? Vajon Isten akarja, hogy a gyerekeink iskolába járjanak?

Sok-sok kérdés. Nem mondom, hogy mindenkinek magában kell megtalálnia a válaszokat, mert ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy Isten mindenkihez szól, és hogy ha valaki meg akarja találni az igazi válaszokat a kérdésekre, akkor azokat Nála kell keresni. Ez mélyre nézés, és lehet, hogy fájdalmas is, de a mélyre nézés mindig hasznos. Végül úgyis kiderül, hogy minden kérdésre csak egyetlen helyes válasz létezik: az, ami Istentől jön. Ő készségesen ad bölcsességet az életünkhöz, ha Hozzá fordulunk.

***

Egy inspiráló történet...

2011-04-19T00:05:00.008+02:00

Ez most nem az enyém, de nagyon szép. Én még nem tudok effélét írni, mert annyi év otthonoktató tapasztalat nincsen mögöttem, hogy ilyen módon visszanézhessek. Isten segítségével talán majd annak is eljön az ideje. Képeket viszont valami rejtélyes oknál fogva nem tudok föltenni, mert nem jeleníti meg a szolgáltató, úgyhogy ez most egy képtelen (= kép nélküli) bejegyzés.

***

A kezdetek előtt: A mi otthonoktató utazásunk története

Gyermekként magam is otthonoktatott voltam. Az még akkoriban volt, amikor az emberek gyakran rákérdeztek, hogy legális-e otthonoktatni… akkoriban, amikor anyám nem engedhetett minket ki a házból a tanítási idő vége előtt… akkoriban, amikor a szomszédok felhívták a gyerekjóléti hivatalt, mert észrevették, hogy nem szálltunk fel az iskolabuszra. Ez még akkoriban volt, amikor a tankönyvkiadók nem árultak könyveket otthonoktatóknak, és természetesen semmiféle, otthonoktatók számára létrehozott tanmenet sem volt elérhető. Az otthonoktatás sötét korszakában voltam otthonoktatott.

Isten anyám hihetetlen megtapasztalását használta, hogy a családunkat az otthonoktatás útjára vezesse. Harmincöt évesen rákot diagnosztizáltak nála és azt mondták, mindössze 6 hónapja van hátra. Anyám harmincöt éves volt és az ötödik gyermekét várta. Tizenegy évemmel én voltam a legidősebb gyerek.

Anyámnak és apámnak el kellett döntenie, hogy mit fog anyám kezdeni az utolsó 6 hónapjával. Úgy határoztak, hogy anyám az életét az én életembe fogja beletölteni, olyan szinten, ahogyan eddig nem tette még korábban. Ki fognak venni az iskolából és otthon fognak tanítani.

A szüleim már korábban is hallottak az otthonoktatásról, de nem gondolták, hogy megfelelő lenne nekik. Még miután eldöntötték, hogy otthonoktatnak engem, öcsém és húgom továbbra is egy keresztény iskolába járt. Sok hónappal az után, hogy otthontanításomról döntöttek, anyám sugárkezelések során esett át. Egy reggel a húgom, aki akkor hétéves volt, szívszaggatóan sírt, mivel iskolába kellett mennie, így nem tudott anyukájának segíteni. Szüleim megvitatták a dolgot és másnap az öcsémnek és a húgomnak is adtak egy-egy papírzacskót. Megmondták nekik, hogy minden felszerelésüket, ami még az iskolában volt, tegyék bele azokba, és mondják meg a tanáraiknak, hogy nem fognak visszajönni.

Amikor szembejön veled a halál, a prioritásaidat sokkal tisztábban látod, mint az élet mindennapos körforgásában. Abban az áldásban részesültem, hogy láttam, amint a szüleim végigmentek ezen az úton és ez nekem is tisztánlátást adott. Én is ugyanazt a döntést akartam meghozni, mint amik ők döntöttek. Életemet a gyerekeimbe, a családomba akartam beletenni. A nap végén, úgy hiszem, ez ami, ami igazán számítani fog.

Anyám rákjára úgy tudok visszanézni, mint Isten egyik legnagyobb áldására, amit a családunknak adott. Ne érts félre, ez egy olyan megtapasztalás, amit SOHA nem szeretnék megismételni. Ijesztő és félelmetes volt, hosszú és nehéz. Biztos vagyok benne, hogy anyámnak sem volt nagy mulatság. Viszont megváltoztatta a családunkat, hazahozott bennünket és sok dolgok tanított. A mai napig hatással van az életemre, hiszen azért vágytam én is arra, hogy otthonoktassam a gyerekeimet, mert engem is otthonoktattak.

Erre hivatkozom, hogy segítselek megérteni sok olyan döntésünket, amit mostanában hoztunk a férjemmel, mivel otthon tanítjuk a gyerekeinket.

Szeretnénk úgy visszanézni az életünkre, hogy nincs bennünk sajnálat. Nem tudjunk mindazt a többezernyi nagyszerű dolgot megtenni, amire lehetőség lenne, ezért nem is szándékozunk időt tölteni ’jó’ dolgokkal- a legjobbat akarjuk választani. Szeretnénk minden napunkat céllal élni, és minden döntésünket a célt szem előtt tartva meghozni. A mi családunk célja „Istent dicsőíteni és örökre Vele lenni.”

Az egyik mód, ahogyan igyekszünk ezt tenni, az a kapcsolatok építése. Kapcsolatoké, amelyekben megtanuljuk egymást szeretni úgy, ahogyan Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk. Ezért megpróbáljuk az életünket mások életébe fektetni. Ennek egyik megvalósulási lehetősége, hogy időt, sok-sok időt töltünk a gyermekeinkkel: Istenről tanítva őket, beszélgetve velük, ölbe véve és szeretgetve őket, és, igen, élvezve a velük töltött időt. És ahogy hűségesen elvégezzük a gyermeknevelés nehéz feladatát, Isten megáld bennünket és olyan örömöt ad, amely minden mértéket felülhalad.

A legjobb időszakok a reggelek, amikor összebújunk a kanapén Bibliáinkat olvasva… vagy talán az esték, amikor összegyűlünk az asztal körül és beszélgetünk és nevetünk a nap eseményein… vagy talán az, amikor a nappaliban együtt vagyunk családi áhitatot tartani, a kisebbek versengenek, hogy a kedvenc nagy tesójuk ölébe ülhessenek, a nagyok pedig apa vagy anya ölébe akarnak ülni. Ez az élet. Ez az, ami számít. A zongora, és balettóra, a foci edzés és a logika foglalkozás jó, de nagyon sok család annyira elfoglaltan futkos, hogy nincsen idejük a legjobbra- nincsen idejük a családjukra.

Ezért mi azt választottuk, hogy nagyon kevés különórát szervezünk az otthonoktatásunkba. Azt választottuk, hogy annyit tanulunk együtt, amennyit csak lehetséges. Olyan tevékenységeket választunk, amelyeket az egész család együtt élvezhet. Az embert és a jellemet választjuk a tárgyi tudás helyett. Kérlek, ne érts félre, az ismeretek is fontosak és hisszük, hogy a gyerekeink sokkal jobb oktatásban részesülnek, mint amit bárhol máshol kaphatnának, de ha választani kell egy szükségben lévő megsegítése és az aznapi feladatozás között, akkor a szolgálatot választjuk és remélhetőleg a gyerekeinket is ugyanerre tanítjuk.

Azt gondoltad, hogy itt hagylak bizonytalanságban? Már majdnem megtettem. Végül anyám két évig harcolt a rákkal (nem vagyok biztos az időtartamban, az emlékeim homályosak, mivel csak 11-12 éves lehettem), miután bekövetkezett a javulás. Isten meghallgatta imáinkat, hogy láthassa ’gyerekeinek gyerekeit’ is, és anyám jelenleg tizenkilencedik unokájának érkezésére vár! Dicsőség az Úrnak.

***

Érdekes, ahogyan a szerző anya ír az otthonoktatás sötét korszakáról… mi, magyar otthonoktatók pont ebben a 'sötét korszakban' éljük életünk nagy utazását. Nekem mégsem tűnik sötétnek ez a korszak, hiszen az otthonoktatás, ha jól lőjük be az irányzékot, ugyanolyan öröm és áldás tud lenni Magyarországon, mint ha Amerikában vagy máshol élne az ember.

Az eredeti szöveget elolvashatod angolul Kimberly-nél.

Megvagyok

2011-04-10T15:30:00.002+02:00

Nem volt netünk itthon- ez volt az oka annak, hogy eddig nem jöttem. Úgy hiszem, Isten pontosan tudta, hogy mikor kell nekem egy kis 'totális virtuális elszigeteltség'. Jó volt, épített, és most jó újra itt lenni. Szóval még élek, és tele van a szívem mindenfélével. Nemsokára megosztom.

Ha hozzászóltál valamelyik poszthoz, akkor kérlek légy türelemmel, hamarosan közzéteszem és reagálok.

Gyerekek és morzsák (Marathoni poszt)

2011-02-22T00:30:00.000+01:00

Eltelt jó pár hét. Most újra itt vagyok. Nem történt semmi nagy, csak sok kicsi. És aztán történtek még nagy dolgok, itt belül, bennem. És még mindig fejlődünk és növekedünk, még mindig, mindig együtt. Mondhatnám, hogy az elmúlt 'néma' időszakban nem történt semmi komoly, semmi hírértékű- de nem mondhatom, mert nem így érzem. Mert a legjelentéktelenebb történés hogyne volna jelentős és komoly dolog, amikor mivelünk történik, rólunk szól? Így tehát, mindennek jelentősége van, mert ezek a kicsiny pillanatok, a napról napra együttélés, együtt nevelődés, a kapcsolataink egymással, Istennel... ezek teszik ki az egész életünket. És ezek a kicsiny rezdülések egyszer majd bizonyosan elmúlnak. Ami pedig elmúlik, annak egyszer talán nagy jelentőséget fogunk tulajdonítani.

De miért csak "majd egyszer"? Miért csak akkor, amikor már elmúlt, és többé nem lehet visszahozni? Miért nem most?

Úgy élem meg, hogy mindegyik napunk fontos, mert együtt éljük, és mert minden pillanat tartogat valamit: kedvességet, örömet, megbocsátást... kibékülést és békességet... néha kiborulást... és kétségbeesést... és néha terhelt, nehéz szívet az Úr előtt. Majd a vihar elcsendesülésével... hálát... azért, hogy újra beburkolózhatok szeretetbe, örömbe, békébe.

Isten megfedd, Isten helyreigazít, Isten megáld... Isten jó. Mélyen ezt érzem, ilyen gondolatokban és érzésekben élek mostanság.

Most mondhatnád, hogy de jó nekem, mert béke van bennem és béke van kívül is, de a képlet éppen fordítottan igaz: bár kívül erőteljesen fogynak a remények, belül a hit győzedelmeskedik. Mondhatom, hogy emberileg sosem voltunk ennyire reménytelen helyzetben, de hogyan is mondhatnám, amikor a hit a nem látott dolgokat is látja? Ezért hálát adok azért, amit nem látok, amiből egyetlen morzsányit sem tapasztalok. Azt élem meg, amiről Pál apostol írt: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.

Nem tudom, hogyan lesz, de az biztos, hogy Istennel jó lesz. Ő ott lesz velünk a folytatásban is, ahogyan eddig is mindig ott volt, ez egészen bizonyos. Így már ma hálát adhatok azért, amit nem látok, de belül tudok: hogy Isten azt teszi velünk, hogy megszorítja a lehetőségeinket és a szemeink előtt teljesen elhomályosítja a jövőt, azért, hogy amikor majd Ő cselekszik, akkor semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy ez az Ő munkája volt, nem pedig a miénk.

De nem csak ilyeneket élünk át, hanem tanulunk is.:) Ami a matek-magyar formációt illeti -most kb. ennyiben merül ki a hivatalos sulizásunk- azt minimáldizájnon csak. De így jó most. Néha azért elgondolkozom, hogy ez valóban minimáldizájn-e vagy nem is, hanem hatékony zömítése a megtanulandó anyagnak...:)

De leginkább nem a feladatozásról szól az életünk, hanem minden másról is. És ez a 'minden más' a jelentősebb, bár egyáltalán nem mérhető része otthonoktató életünknek. Nem tudom ugyanis azt mondani, hogy ezen a héten ennyi meg annyi ismeretet adtam át ebből meg abból a tantárgyból. A feladatozáson lekövethetően látszik, hogy hány lappal több van teleírva a füzetben, és bár azok a teleírt lapok a fejünkben lévő ismeretről nem sokat mondanak, de azért mégis csak bizonyítják, hogy itt tanulás, vagy legalábbis valamifajta munka történt itthon.

Ismeretszerzésünk spontán részéről azonban szándékosan nincsen dokumentációnk. Nem látom értelmét, sőt, nekünk nem vált be. Tény, hogy vannak tevékenységek, amelyeket le lehetne jegyezni, mint 'tanulás', de azt meg nagyon mesterségesnek érzem, hiszen nem előre eltervezett, általam irányított tevékenységről van szó, hanem spontán jövő, érdeklődés-vezette és ezért nagyon izgalmas és vidám folyamatról. Nekem is izgalmas és vidám, és ezért nem munka, nem nehéz... olyan, mintha nem is lenne komoly, pedig nagyon is az.

A klasszikus irodalom, a biológia, az ének-zene, a vizuális nevelés, a földrajz, a társadalomismeret, és ezeken kívül még megannyi címkézetlen ismeret napról napra apró szórt morzsákban jön el hozzánk: mikor melyik, itt is egy kicsi, és ott is egy kicsi... ahogyan jön. Nem követhető szigorúan a haladás, néha nem is érzékelhető, mert még nincsen kézzel fogható nyoma- de mi így is tudjuk belül, hogy haladunk, hogy tanulunk, hogy a világot egyre jobban ismerjük.

A haladást szerintem azért felesleges dokumentálni, mert nem tudható, hogy mennyi sok-kicsi-morzsa kell, amíg összeáll a teljes kép (jobban mondva a kenyér): amíg minden ismeret helyre kerül bennük. Dokumentálni csak azt lehet, amit tevékenységként végzünk, de azt nem lehet ebből megmondani, hogy a tevékenységek mennyire voltak hatékonyak, és hogy valódi tanulás történt-e vagy sem. A tanulás folyamatában a dokumentálás nem segít jobban átlátni a gyerekem haladását- vagy eleve látom, hogy halad, vagy nem, de ha nem látom, akkor azon a tevékenységeink listázása sem fog tudni segíteni.

De miért is gondolom, hogy rendet kell teremteni és át kell látni a tanulás zűrzavarát? Miért érzem azt, hogy nekem kell a tanulás folyamatát irányítanom?

A tanulás bizony zűrzavar. A legtermékenyebb zűrzavar, ami csak létezik, de zűrzavar. Mert nincsenek bejáratott útvonalak a megértéshez: az a fél mondat, ami az egyik gyereknek a teljes megértést hozza, az a másik számára csak még inkább összekuszálja a képet. Valakinek nagy-sok idő, míg egy másiknak nagyon kevés idő kell ugyanannak a dolognak a megtanulásához. De az idő-faktor mégsem lényeges a tanulásban, hiszen nem a gyorsaság számít, hanem a tényleges elsajátítás.

Mindenki, aki tanul- építkezik: morzsákat pakol egymásra, mint a kis hangyák. Ahhoz azonban, hogy egy egész kenyér létrejöjjön, rendelkezni kell a megfelelő morzsákkal. A morzsák nem sablonmorzsák, hanem pontosan azok a morzsák kellenek, amelyek személyesen az egyénnek a morzsái, ahhoz az ismerethez. Vagyis mindenki teljesen egyedileg jut el a megértéshez és az alkalmazáshoz, mert mindenki más-más morzsaállománnyal rendelkezik.

A tanulás tehát képszerűen szólva halászás a zavarosban: az elénk tett ismerethalmaz szanálása és csoportosítása a saját szempontjaink szerint. Ebben a folyamatban pedig nemcsak az ismeretek a fontosak, hanem maga az útvonal is, ahogyan eljutok a nem-tudásból a tudásba: ez a kapcsolódási pont a morzsák között.

Amikor megkíséreljük dokumentálni gyermekünk haladását, akkor a megszerzett morzsa fontosabb lesz számunkra, mint a gyűjtögetés öröme.

Olvastam egy amerikai otthonoktató anyáról, aki a gyerekei rezdüléseit morzsaszinten kezelte. Nem a gyerekeivel közösen átélt élmények és emlékek hozták lázba, hanem életük eseményeinek analizálása akadémiai szempontok alapján. Közös pillanataikat iskolásdivá degradálta az, ahogyan a mindennapjaikról írt: mindenhez hozzátoldotta, hogy pontosan mely készségük fejlődött ettől a tevékenységtől. Úgy kezelte a családi életüket, mintha nem lenne több, mint egy iskolai tanmenet, amiről másoknak be lehetett számolni, az otthonoktatást népszerűsítve. Nem állítom, hogy gond van azzal, ha beszámolunk a gyerekünk morzsáiról. Azt viszont figyelembe kell venni, hogy a gyerekünk nem csak morzsákból áll...

Azt hiszem minden elkötelezett és lelkes otthonoktató szülőnek a lelkére kell ezt venni: ne csináljunk cirkuszi látványosságot a gyerekeinkből, és ne alacsonyítsuk le őket annyira, hogy tálentumaikkal és megtanult készségeikkel és ismereteikkel dicsekszünk mások előtt, csak azért, hogy valakit meggyőzzünk az otthonoktatás hatékonyságáról! Az ember hiúságát legyezgeti a gyereke tudása, de vajon ahhoz a tudáshoz kinek van több köze: nekem vagy Istennek? Lehet, hogy velem tanult a gyerekem, de ki adott erőt, képességet, bölcsességet, kedvet, kegyelmet, lehetőségeket, anyagi gondoskodást ahhoz, hogy megvalósulhasson mindaz, amire most oly büszkék vagyunk?

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Isten nem a gyerekeink tudásszintjét vizsgálja, hanem a szívüket. Vajon mit lát az én gyerekem szívében? Vajon arra, amilyen a gyerekem, ugyanolyan büszke lehetek, mint arra, amit tud? És ha nem, akkor vajon melyik a fontosabb?

Amikor a tudásával dicsekszem, és nem a szívével, akkor valamit kommunikálok arról, hogy nekem mi a lényeges...

Maga az a szándék is, hogy emberek előtt, az otthonoktatást védendő dicsekedni akarok, ez sem bölcs dolog. A dicsekvés már eleve egy nem jó pozíció, és nem is lehet vele senkit sem meggyőzni, mivel maga a gőg fogja a másik ember számára visszatetszővé vagy taszítóvá tenni a rólam, mint otthonoktatóról kialakult képet. Tény, hogy sok ember is ugyanilyen gőgösen és visszatetszően viselkedik az otthonoktatókkal, tehát érvelhetnénk úgy, hogy azt adjuk vissza, amit kaptunk. De Isten erre azt mondja, hogy rossz az indíték. Mert ha mi felül akarunk kerekedni bárkin, az már nem az Ő útja, hanem a miénk. Az Ő útja így szól:

Senkinek gonoszért
gonosszal ne fizessetek.
A tisztességre gondotok legyen
minden ember előtt.
(Róma 12:17)

És:

Ne győzettessél meg
a gonosztól,
hanem a gonoszt
jóval győzd meg.
(Róma 12:21)

Vajon ha a legtöbb otthonoktatást célzó szívtelen szón és szándékos bántáson csak szelíden mosolyognánk, akkor nagyobb lenne a békességünk? Én azt hiszem, igen. Mert bár az otthonoktatás melletti erős érvekkel le lehet döngölni másokat, de vajon tényleg ezt a célt szolgálják azok az érvek?

Ha bántanak, könnyebb visszabántani, mint némán elszenvedni a bántást. Megvédeni magunkat könnyebb, mint szelídséggel viselni mások élcelődését, főképp, ha azoknak a másoknak éppen nincsen igazuk. De ettől még nem mindig a könnyebb út a helyes út. Az önérzetünk sokszor talán nagyobb, mint amekkora lennie kellene: lehet, hogy Isten csendre intene, lehet, hogy azt várná, hogy tűrjük el az igaztalanságot, és ne védekezzünk. De nem értjük, mint mond Ő, mert az inzultus miatt hevesen igazolni akarjuk magunkat és a döntéseinket. Mintha bármit segítene a helyzeten a mi sok érvünk...

Sem Isten, sem az otthonoktatás nem igényli a mi védelmünket. Nem. Az igazság az, hogy Isten meg tudja magát védeni, az otthonoktatás meg úgy lesz vonzóvá, ha alázatos és hálás embereknek ismerik az otthonoktatókat. Tehát válogassuk meg a csatáinkat: ne menjünk olyan csatába emberekkel, amelybe Isten nem fog velünk menni. Ha már dicsekszünk, akkor az Úrral dicsekedjünk- az Ige erre tanít. Isten gondoskodik a többiről és nem fogunk megszégyenülni, mert nem léptük túl a hatáskörünket. (Az emberek meggyőzése Isten hatásköre.)

A tanuláshoz visszakanyarodva, a haladás dokumentálható, de a dokumentálás közben mindig elsikkad a lényeg: a kapcsolat, az emlékek, a szeretet. Ezeket nem szoktuk dokumentálni, csak a morzsákat. Pedig a morzsák nem olyan fontosak, hanem az oda vezető út. Mert az úton megyünk együtt, a gyűjtögetést végezzük együtt. A morzsagyűjtögetés válhat közös emlékek gyűjtögetésévé is, de csak ha lemondunk a dokumentálásról, a folytonos analizálásról, és megtanuljuk elvárások nélkül csak megélni a gyerekeinkkel való életünket. Elvégre a megtanult dolgok velünk maradnak, a pillanatok viszont kérlelhetetlenül tovatűnnek.

Tény, hogy csak a morzsagyűjtő úton lehet szeretetet és hitet tanítani a gyerekünknek, nem amikor már megvan a morzsa. Amikor megszerezte a morzsát, akkor rá vár a feladat, hogy bölcsen használja, amit megszerzett.

A dokumentálás azért sem hasznos, mert abból a feltevésből indulunk ki, hogy az általunk átadott minden morzsa biztosan illeszkedik a többihez: elvárjuk, hogy minden megszerzett ismeretük azonnal alkalmazott ismeretté váljon. De ez nem így működik. Valójában nem lehet tudni, hogy mikor áll össze kenyér a morzsahegyekből. Nincs 'gyerekem-ezt-már-százszor-elmondtam' a tanulásban. Addig mondom, míg át nem megy. Vagy pillanatnyilag lemondok a tudás átadásának öröméről, mert felismerem, hogy erre a morzsára most nincsen szüksége vagy most még túl nagy falat.:)

A dokumentálás mindig siettet. Ha egy gyerek fejlődését vagy ismereteit papírra jegyezzük, az rendszerint összehasonlításhoz és a hiányosságok analizálásához vezet. Így a tudás örömmel üdvözlése helyett azt kezdjük figyelni, hogy mit nem tud még. Ha látjuk, hogy mit nem tud, akkor a helyzetet kezelni akarjuk, vagyis nekikezdünk a természetes morzsagyűjtés irányított átformálásának. Szelektálni kezdünk: ezt az ismeretet már tudnia kéne, miért nem tudja, jaj, gond van tán vele? Miért lenne gond vele? Nincsen vele semmi gond. Egyszerűen csak nem olyan, mint mindenki más. Az az igazság, hogy senki sem olyan, mint mindenki más.:)

Ki mondja, hogy egy gyereknek ekkorra ezt már tudnia kellene? És ha az az ismeret akkor és ott nem az ő illeszkedő morzsája? Nem lehet, hogy neki most még más ismereteket kell begyűjteni, mielőtt oda jutna, hogy az a morzsa is fontossá váljon, amit én erőltetek? A kérdés mindig az, hogy miben bízom a gyerekem tanulási képességét illetően. Magamban vagy a gyerekem tanulási képességében?

A gyerekek morzsaszippancs funkciója (a vágy, hogy megismerjenek mindent), nem "csak úgy kifejlődött", hanem végtelen intelligencia kódolta beléjük (Isten). Én hiszem ezt, és bevallom, egyre kevésbé merek interferálni a természetes szippancsfunkcióval. Mert azt tapasztalom, hogy mindig, amikor megteszem, közönyt, megkeseredést vagy a természetes érdeklődés elvesztését váltom ki a gyerekekben.

Bármennyire kecsegtető is a lehetőség, mégsem nyomhatok olyan morzsát a gyerekem fejébe, amely nem illeszkedik a többi morzsájához. Ez lehetetlen- az agya ki fogja dobni, mert nem az az illeszkedő morzsa. De ha engedem, hogy a szippancssága odavezesse őt az illeszkedő morzsához, akkor képes lesz egész kenyereket összerakni. De vajon a kenyér tényleg létrejöhet a gyerek természetes érdeklődése és az ő saját agymunkája folytán? Szerintem igen. De ehhez szülőként figyelembe kell venni, hogy a szippancsfunkció igen öntörvényűen működik: nem azt tanulja, amit mi szeretnénk, hanem azt, ami őt érdekli. De miért zavarjon ez engem addig, ameddig a tanulás folyton végbemegy és az öröm sem marad el?

Visszaugorva a mi családunkhoz, a fentiek miatt nálunk nem lehet azt mondani, hogy na, most előredolgoztunk csillagászatból, vagy történelemből, és az x. évfolyam anyagát lezártuk. Itthon nálunk nincs ilyen. Csak morzsák vannak, de ezek a morzsák, ezek a falatok és szeletek és darabok gyanítom, a végére többen lesznek, mint amennyiből egy iskolai kenyeret össze lehet tenni...

Éppen ezért, mint már írtam, én nem merem visszafogni a gyerekeimet. Nem merem mederbe terelni és igába hajtani az érdeklődésüket - tankönyvek, megtanulnivalók igájába. Nekem ez nem megy. Úgy hiszem túl hatalmas és túl törékeny erőről van itt szó, mintsem hogy én majd erővel arra hajlítsam, amerre én akarom. A gyerekeim érdeklődése nagyon erőteljes, de mégis, nagyon finomra hangoltan működő erő- ha letöröm, ha elnyomom, ha nem elégítem ki azonnal a kíváncsiságot, ha nem válaszolom meg időben az őt csiklandozó kérdést, akkor az adott dolog iránti érdeklődés nagyon hamar lelohad, és vagy tovaszalad, mint a rohanó patak, vagy teljesen kiszárad. Itthon, ha nagy károkat nem okozok, kiszáradni mégsem fog talán. De ez a rohanó patak szinte erőbefektetés nélküli örömtanulást tesz lehetővé- hullámait meglovagolva a gyerekem úgy tanul, hogy még csak nem is nem tudja, hogy tanul. Csak beszippantja az infót, és ellesi a készséget, és nagyon élvezi.:)

Nem tudom, hogy a tanulással kapcsolatban tehetek-e velük annál jobbat, minthogy hagyom, hogy az érdeklődésük hullámai vigyék őket, és repítsék oda, ahova kell. Nem érzem felhatalmazva magam arra, hogy beleavatkozzak, és átvegyem az irányítást: a tapasztalatok is túl pozitívak. Túl édes a gyümölcse ennek az együtt-tanulásnak, és túl hatékony eszköz a kapcsolatunk elmélyítésére- nem akarok lemondani erről, mert annyira... jó így.

(És míg azzal foglalkozom, ami a gyereket érdekli, én vagyok a részese az ő életének, ami neki azt kommunikálja, hogy nekem ő fontos.)

Akkor tehát most unschooling-olunk ezerrel? Nem igazán. Nem tudom. Nem gondolkozom ezen. Leomlottak a falak bennem, és ezen a ponton nem tudok objektíven mérlegelni: mi csak együtt éljük az életünket, szorosan együtt. És ez csodajó, felpezsdít és megérint és túlcsordul tőle a szívem.

Néha elmélázom, hogy hogyan is lehetne másképpen, de... nem tudom. Ezek annyira mi vagyunk, annyira így vagyunk mi, és ha csak belegondolok a mi kis életünkbe, elérzékenyülök és ez jut eszembe: csordultig van a poharam. Nem tudom, hogyan lehetne máshogy, már nem tudom elképzelni sem, hogy máshogyan is lehet: ez így van nálunk, és működik. És ez már régen nem az otthonoktatásról szól, hanem rólunk... a mi családunkról.

Hát, ezek a dolgok, amiket az utóbbi hetekben élünk.

Egy levél a házasságról gyermekeimnek

2011-01-13T01:00:00.003+01:00

Ezt a levelet nem én írtam, de jól megfogalmazott és igaz és annyira fontos, hogy azt éreztem, amikor olvastam, hogy meg kell osztanom veletek. Sokan valljuk, de sokan nem törődnek azzal, hogy nem az iskola, nem a haverok, nem az állam, hanem mi vagyunk a gyerekeink szülei. És ezért nekünk kell lefektetnünk a jó alapokat, amiből aztán a párválasztáshoz kapcsolódó helyes személyes döntéseik motiválódhatnak.

De kitől kapja a valós alapozást a gyerekünk? Belenyugodhatunk, ha mégsem tőlünk?

Hívő szülőként vajon kaptunk-e szabadságot arra, hogy elmulasszuk vagy másokra bízzuk azt az életre szóló tanítást, amivel jó vagy rossz irányba befolyásolhatjuk a gyerekeink párválasztását, házasságát, végső soron egész életét?

És vajon megvan-e a megfelelő szeretetkapcsolat szülő és gyereke között, amivel egy ilyen tanítás nem fülön-be, fülön-ki lesz, hanem szívre vett és megélt igazság?

A mi házasságunk milyen mintát ad át? Ha nem olyan a házasságunk, amilyennek szeretnénk, vagy nem olyan, amilyennek az Ige szerint lennie kellene, akkor mi módon tudjuk vonzóvá tenni gyerekeink számára a házasságot?

Egyáltalán mi mit gondolunk a házasságról, elköteleződésről, megbocsátásról, szerepekről?

A most következő levél határozott irányt szab, és hiszem, hogy ez az irány a megfelelő. Nagyon jó lesz, ha közös 'hangos' gondolkozás valósul meg, és megírjátok, hogyan látjátok ti a dolgokat. A levelet egy nyolcgyerekes (otthonoktató) anya írta a saját gyerekeinek, mintegy útravalóul.

¤¤¤

Vannak dolgok, amelyek túl fontosak ahhoz, hogy ne írjuk le őket, hogy ne mondjuk módszeresen őket a gyerekeinknek. A következő egy ilyen levél lesz, amit az én gyerekeimnek írtam. Azért imádkozom, hogy mindegyikőtöknek inspirációul szolgáljon.

Kedves Gyermekeim!

Abban az esetben, ha az Úr megadja nektek jó ajándékát, egy férjet vagy egy feleséget- és remélem, megteszi- úgy van pár dolog, amit szeretném, ha tudnátok. Olyan dolgokra gondolok, amiket valószínűleg nem fogtok senki mástól hallani, de a tv-ből és a médiából egész bizonyosan nem. Sajnos elképzelhető, hogy a gyülekezetetekben sem fogják elmondani nektek.

A házasság, kedveseim, nem a ti boldogságotokért van. Nagyon szeretném, hogy boldogok legyetek, és remélem, hogy azok is lesztek, ugyanakkor meg kell értenetek, hogy a házasság Isten terve, és az Ő céljainak kell megvalósulni, ahhoz, hogy boldogok legyetek. Az Ő végső célja a szentség, és egy Neki odaszánt életben minden dolgot arra használ fel, hogy ezt a célt megvalósítsa.

Lányaimnak:

Olyan férfihoz menj hozzá, akinek élete legfőbb hajtóereje Krisztus. Ez után már nem nehéz őt boldoggá tenni. Nézz fel rá, bátorítsd a szavaiddal, mutasd ki, hogy hálás vagy érte, és ő minden követ meg fog mozgatni, hogy elégedetté tegyen. Gyakran mosolyogj, mindig jókat mondj róla, és tegyél meg mindet annak érdekében, hogy megőrizd jó hangulatodat. Ez az otthonodat is áthatja majd, amitől az olyan hellyé fog válni, ahol ő is, a gyerekek is jól érzik magukat.

Természetesen lesznek rossz napjaid, sőt, még sírós napjaid is. És ezek azok a napok, amikor bemész a hálószobádba, letérdelsz a padlón és könyörögsz az Úrhoz, hogy hordozzon. Azután felkelsz, kapsz egy friss új nézőpontot (a zsírkréta le fog jönni a falról), és nekikezdesz újra. Mindenek felett pedig, teremts otthont.

Fiaimnak:

Olyan nőt vegyél feleségül, akinek a legfőbb hajtóereje Krisztus. Ez után már csak akkor nehéz neki örömet szerezni, ha nem tudod 'a titkot'. És hogy mi a titok? Örülök, hogy megkérdezted. A titok, hogy a feleségedet boldoggá tedd, az, hogy megadod neki, hogy értékesnek, szeretettnek, és biztonságban érezze magát. Lesz, amikor majd ki kell mozdulnod a komfort-zónádból, hogy ezt megvalósítsd. A feleség nem mindig kész a szeretet olajcseréjét helyesen értelmezni, még ha ez ezt is jelenti.

De hadd adjak neked egy 'titkos kérdést'- egy kérdést, amit fontos, hogy gyakran megkérdezz tőle. Ez persze nem csak a kérdezésről szól. Bizonyosodj meg, hogy a szemébe nézel, talán még a vállát vagy az arcát is megérintve, és kérdezd meg: "Mi jár most a fejedben?" És aztán legyél kész meghallgatni. Ő ezt úgy fogja érzékelni, mint befedező védelmedet az ő szíve gondolatai felett. Gyengédség, meghallgatás, védelem. Erre van szüksége.

Mindegyikőtöknek:

Ha a férjed vagy a feleséged valami nagy ostobaságot csinál, bocsáss meg neki. Ha újra megteszi, újra bocsáss meg. A megbocsátás kell legyen életünk hajtóereje mindennap.

Megbocsátás

Folyamatosan gondolkozz az erősségein és vesd ki a gyengeségeinek gondolatait. Ejts foglyul minden gondolatot- válaszd azt, hogy szeretni fogsz.

Itt a rész, amit nem fogtok gyakran hallani:

Ha 'boldogtalannak' találod magad, már nem vonzódsz, érdektelenné váltál, stb., nincs engedélyed, hogy akár csak elgondolkozz a váláson. Ha azon kapod magad, hogy egyre többet veszekedtek, egy percig se gondold, hogy "jobb lenne, ha a gyerekek ebből kimaradnának", mert nem fognak.

A házassági ígéretek, amiket az esküvőtök napján tettetek, nem javaslatok voltak. Szövetségi ígéretek voltak a Szent Isten, a család és a barátok előtt, arról, hogy ezzel a személlyel maradsz életed hátralevő részében, még akkor is, ha nem érzed úgy. Szent esküvéssel esküdtél és ha nem tudod ehhez tartani magad, akkor ne házasodj meg. Előre döntsd el, hogy a házasságod visszavonhatatlan. Sokkal erősebb a motiváció, hogy kijöjjetek egymással, ha házasság-házatokon nincsen vészkijárat.

Senkivel ne ossz meg intim gondolatokat vagy érzéseket a másik nemből. Ne is maradj kettesben senkivel közülük, semennyi időre sem.

A válás nem 'személyes döntés'. Számos családot fog befolyásolni sok generáción keresztül. Amikor "elválasztod azt, amit Isten egybeszerkesztett", akkor sokkal többnek okozol örök kárt, mint saját magadnak.

Oly vadul óvd a házasságodat, ahogyan a saját életed őrzöd. Úgy kezeld a házastársadat, mintha a tested meghosszabbítása lenne, éppen úgy, ahogyan Isten lát benneteket. Bánj úgy a házastársaddal, mint ahogyan más családtagokkal bánsz. Hiszen tudod: "szeretned kell őket, mert csak ez az egy családod van".

Szeretném, ha boldogok lennétek, igazán. De azért imádkozom, hogy szentek legyetek.

A szöveg eredetije itt olvasható.

HOGYAN SZERESD SZÓFOGADÓVÁ? (maratoni poszt)

2011-01-07T00:05:00.014+01:00

Szívem közepe a címbeli téma, leginkább azért, mert napi szinten ezzel vagyunk lefoglalva itthon: négy kislegény szófogadóvá szeretésével. Nagyon bő ez a téma, és sokat írtam róla most. Kérlek, hogy utóbbit nézd el nekem, rövidebben nem tudtam megfogalmazni a gondolatokat. Nagyon a szívemen van, amit írtam, és rám nehezedik, hogy így helyes élni, de még magam is sokat bukdácsolok, még nem úgy megy ez, mint a karikacsapás, bár egyre inkább igyekszem. Tőled sem várom, hogy holnaptól tökéletesen alkalmazd, amit leírtam, de ha Isten változásra indít, akkor ne keress kibúvókat, hanem lépj hittel, engedelmesen.

Ha egy kezdő-végszót kellene írnom ahhoz, ami most következik, akkor ez lenne az:

Isten adjon nekünk kegyelmet bőséggel, hogy betölthessük azt a feladatot, amire Ő hívott el: gyereket nevelni, gyereket tanítani, gyereket szeretni!

¤¤¤

Minden nevelés alapja a mély és bensőséges szeretetkapcsolat szülő és gyermeke között. Én ezt úgy hívom, hogy nálad van a gyereked szíve, nála meg a tiéd.

Szófogadóvá szeretni... Furán hangzik, de meggyőződésem, hogy nincsen más módszer. Nincsen más, ami hatna, és ami igazi mély jellemformáló erővé tudna válni a gyerekeink életében. Csak egy mély szeretetkapcsolat képes erre.

Ha érzi, hogy szereted, akkor hallgatni fog rád. Ha hallgat rád, akkor az erkölcsi tanításnak, amit napról napra átadsz a különböző élethelyzetekben, lesz hatása. Ha hallgat rád, akkor minimálisan kell majd őt fegyelmezni. És amikor mégis szükség lesz erre, akkor nem lázadást és elhúzódást, még keményebb szívet és tőled elidegenedő viselkedést fogsz tapasztalni, hanem azt, hogy egymáshoz közelebb von ez is, és a gyerek hallgat a fegyelmezésre.

Azt hiszem ezek azok a dolgok, amiket köztünk, szülők között aranyárban mérnek: gyermekek, akik boldogan szót fogadnak, és akik mindenféle hátsó szándéktól független őszinte rajongással csüggnek szüleiken. Nem tudok ennél békésebbet elképzelni. De vajon miért van az, hogy egyáltalán nem ez a jellemző? Miért nem tapasztaljuk meg a fenti ideális viszonyt?

Kétségkívül bennünk van a hiba, nem a gyerekeinkben, hiszen ők csak gyerekek. Ez alatt azt értem, hogy ők csak reagálnak valamire: nem ők generálják a szülők viselkedését, hanem a szülők a gyerekekét. Nagyon fontosnak tartom ezt, olyan fontosnak, hogy újra leírom: nem a gyerek viselkedése miatt viselkedünk úgy vele, ahogyan viselkedünk. Bármennyire szeretnénk is áthárítani a felelősséget, ezt nem tudjuk megtenni, hiszen nem saját maga miatt olyan a gyerek, amilyen, hanem olyanná vált. Azért is viselkedik úgy, ahogyan, mert ezt a viselkedést generáltuk ki belőle a saját viselkedésünkkel. A dolog persze ennél több ismeretlenes, de ezeket az ismeretleneket is meg lehet ismerni. Bízom abban, hogy az alábbi gondolatok alapjaiban fogják megváltoztatni a gyerekeinkhez való hozzáállásunkat.

A szemléletváltás

Meg kell értenünk, hogy a gyerek bűnös és járatlan. Bűnös alatt azt értem, hogy elveszett bűnös, aki Isten kegyelmére szorul. Olyan ember, akinek kapcsolatra van szüksége és vezetésre van szüksége. Arra van szüksége, hogy kapcsolatba kerüljön élete Forrásával, Istennel, és arra, hogy alárendelődjön egy felnőttnek, aki irányt mutat neki: mivel csak ebben az állapotban tud ideálisan fejlődni. Azon, hogy járatlan, azt értem, hogy nélkülözi a világ dolgainak megértéséhez szükséges tudást. És azokat a jellemvonásokat és készségeket is, amelyekkel a felnőtt életben majd boldogulni fog tudni.

Gondolom, eddig nem sok újat mondtam, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek ilyenek. Amire fel szeretném hívni a figyelmet, az a kenőanyag, amivel minden növekedési, ismeretszerzési és jellemfejlődési munkafolyamat olajozott lesz. Ez a kenőanyag pedig a már előbb említett kapcsolat. (Ebben a posztban a szülővel való kapcsolatra fogok összpontosítani, de gyerekeink Istennel való kapcsolata is egy nagy téma.)

Ha van kapcsolat, akkor a dolgok olajozottan és súrlódásmentesen működnek szülő és gyermeke között. Most mondhatod, hogy ez igen bagatell dolog, és hogy mindenki tudja, hogy kapcsolat kell... de vajon milyen kapcsolatról beszélünk? Sokféle kapcsolat van, én azonban nem akármilyen kapcsolatra gondolok. Nem olyanra, hogy köszönőviszonyban vagyunk és felületesen ismerjük egymást. Nem is olyanra, amelyben megtaláltuk a módját, hogy kikerüljük egymást, és így képesek vagyunk látszólagos békességben élni az életünket egymás mellett.

Kapcsolat alatt én mély szeretetkapcsolatot értek, olyan mélyet, amely képes átformálni a résztvevők életét, és tartósan át is formálja. Olyan szeretetkapcsolatra gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul, és ahol a szálakat egy életen át építgetjük.

Mély szeretetkapcsolat... A szeretetről sokkal könnyebb beszélni, mint megélni a mindennapokban, és ez igaz a gyerekeinkkel és más felnőttekkel való kapcsolatainkra is. Sajnos gyakran félreértelmezzük ennek a kenőanyagnak a mibenlétét. A rossz minőségű kenőanyag (vagyis a hamis szeretetre épülő kapcsolat) leterhel, több kárt tévén, mint ha egyáltalán nem lett volna kenőanyag, vagyis kapcsolat.

Ahhoz, hogy a gyerekünk velünk való komolyabb súrlódás nélkül alárendelődjön, szeretetre van szükség. Nem az övére, hanem előbb a miénkre. Ahhoz is, hogy ismeretet adjunk át, jellemet fejlesszünk, készségeket alakítsunk ki, tanítsunk és neveljünk, ahhoz is szeretet kell. Nem arra gondolok, hogy a tetteinket szeretettel kell véghez vinnünk, bár ez is igaz.

Arra gondolok, hogy a szeretetnek nem egy nevelési célzatú tettnek kell lennie, hanem egy meghatározó erős kapocsnak. Egy közegnek, amiben élünk, ami jellemzően megnyilvánul minden apró kommunikációban, amit bonyolítunk, sőt abban is, ahogyan odafigyelünk egymásra vagy bocsánatot kérünk. Egy állapotról beszélek, egy kapocsról, ami közted és a gyermeked között formálódik és ami átitatja a tetteidet. Ez meghatározza a róla alkotott gondolataidat és a hozzá való mindennapi viszonyulásodat is maximálisan. Egy elérhető és kívánatos kapcsolatra gondolok, ami nélkül minimum kétesélyes minden nevelési reakciónk és gyerekekkel kapcsolatos interakciónk. És akkor most érkeztünk el oda, ahonnan elindultunk. Emlékszel?

Minden nevelés alapja a mély és bensőséges szeretetkapcsolat szülő és gyermeke között. Én ezt úgy hívom, hogy nálad van a gyereked szíve, nála meg a tiéd.

Ha ez megvan, akkor a gyereked nem fog keserűen lázadni a tekintélyed ellen. Nem fog érdekembernek tartani, aki csak akkor közelít őhozzá, amikor akar valamit tőle. Nem fog tiniként eltávolodni tőled, nem fog más utakat keresni, mint amiken járni tanítottad, nem fogja megutálni és megvetni azt, ami vagy és amit hiszel. A keserű-nehéz kamaszévek nem fognak sosem eljönni, hanem édes kamaszévek lesznek, amelyek során cinkostársakká formálódhat az apa-gyerek és az anya-gyerek kapcsolat. Ha ez megvan és megmarad, akkor a gyermekeddel való kapcsolat egy olyan mély örömforrás lesz az életedben, amit sohasem akarsz majd mással betölteni, vagy elfelejteni.

De H-O-G-Y-A-N???

Talán már hallottad, hogy a gyereked számára a szeretetet úgy betűzik, hogy i-d-ő. Rá kell szánni az időt erre a kapcsolatra, rá kell szánni az időt a gyerekedre. Olyan ez, mint egy bimbózó szerelem: meg kell ismerni egymást, és ez sok időt igényel. Minden gyerek egyedi és különleges teremtése Istennek. Senki sem fog neked útmutatót adni arról, hogy mennyi időt kell rászánnod erre, hogy mikor mondhatod el végre, hogy "ennek a gyerekemnek a szíve nálam van, és nála az enyém". Ne azt kérdezd, hogy mennyi időt kell még rászánnod, hogy nálad legyen a szíve. A kérdés inkább az, hogy meddig vagy hajlandó elmenni a gyereked megismerésében? Elmennél a végsőkig, ha az kellene? Mert ahhoz, hogy ez a kapcsolat áldás és öröm forrása legyen mindkettőtök életében, bizony az kell...

Mikor mondhatod, hogy nálad van a szíve? Amikor már nálad van a szíve, akkor szeret veled lenni. Nincsenek előtted titkai, mivel ő is igényli, hogy megosszon veled mindent. Ad a véleményedre, és hallgat a tanácsaidra, még azokban az esetekben is, amikor olyat tanácsolsz, amivel szíve szerint nem ért egyet. Igen értékes mindkettőtök szemében az együtt töltött idő, és önfeledten egymásra is pazaroljátok, anélkül hogy türelmetlenül várnád a végét (úgy, mint a legjobb barátok...). Gyermeked mélyen érzi, hogy bármikor számíthat rád és hálás ezért. Nem felszínesen, hanem igazán ismered őt: tudod, mi jár a fejében, ismered a gondolatmenetét, tudod, hogy mi hozza lázba, miért aggódik, mivel lehet felvidítani, mi hozza ki a sodrából. Ez a leírás ugyanúgy igaz egy ötévesre, mint egy tizenkettő vagy húszévesre. Amikor nálad van a szíve, akkor az így néz ki.

Ha az idő az egyik faktor egy ilyen szintű kapcsolat kialakulásában, akkor a folyamatosság a másik.

Az idő azt jelenti, hogy amikor a gyerekednek szüksége van rád, akkor ott vagy neki. A folyamatosság azt jelenti, hogy ez nem egy néhányszori alkalom a nap általad meghatározott időszakaiban, általad meghatározott ideig. Ahhoz, hogy nálad legyen a szíve, meg kell élned a kontrollvesztést. A gyermeked igénye szabja meg a mikort, a meddiget és a milyen gyakrant. És ez nem változhat, nem fog változni. Mindig ő fogja meghatározni, hogy mikor van szüksége rád, és amikor szüksége van rád, neked ott kell lenned érte. Mindig. Lesz, amikor félbe kell hagynod miatta a munkát. Vagy oda kell őt magadhoz vonni, bele kell vonni a munkavégzésedbe. Lesz, amikor éjjeli beszélgetést fog ez jelenteni. Vagy lemondott programot, elnapolt tervet.

Röviden, azt jelenti, hogy egész nap elérhető és megközelíthető vagy a gyereked számára: imádságos szívvel kész vagy az alkalmas időket kihasználni. És minden idő alkalmas idő, amikor a gyereked téged igényel.

Három tévút

Elérhetőnek és megközelíthetőnek lenni nem azt jelenti, hogy a tévé vagy a számítógép mellől háttal navigálom a gyereket. Azt sem jelenti, hogy bólogatok a mondandójára, de a fejemben máshol járok. A gyerek fel tudja mérni és meg is érzi, hogy anya most valóban figyel és komolyan érdekli az, amit beszélek vagy mutatok, vagy csak 'le akar pattintani'. A felületes figyelem degradáló a gyereknek és nem közöl szeretetet számára.

Az elérhetőséget és megközelíthetőséget nem jó összekevernünk a gyerek vég nélküli kiszolgálásával sem. A kapcsolatépítés nem azonos azzal, hogy a gyerek nyivákol egyet, hogy "anyaaaa!", és én azonnal pattanok a bogárkához. Ezzel az ego-centrikus természetét szolgálnánk ki, és ez nem válna hasznára.

(Nem arról van szó, hogy a valós igényeit figyelmen kívül hagyom, hanem arról, hogy nem engedem hasztalan ugráltatni magam, hiszen annak nincsen köze a gyerekem szükségleteihez.)

Az elérhetőség és megközelíthetőség nem azonos azzal sem, hogy vég nélkül részt veszek a játékába, és őt szórakoztatom, mert ő úgy kívánja. A bölcs felnőtt bevonja a gyereket a saját tevékenységeibe, hiszen azokat muszáj megcsinálni. A gyerekek élvezik ezeket a közös tevékenységeket. Arra is rá lehet őket szoktatni, hogy egyedül vagy a testvérükkel szépen eljátsszanak, és ne állandóan a szülőt igényeljék ehhez.

Nem szabad önmagunkat áltatnunk

Az, hogy ismerünk valamit a gyerekünkből messze nem azonos azzal, hogy nálunk van a szíve. Az, hogy működőképes a kapcsolat anya és gyermeke között még nem jelenti, hogy hallgatni is fog rád a kritikus helyzetekben. Nagyon sok szülő gondolja, hogy a működőképes kapcsolat ugyanaz, mintha a gyermeke szíve nála lenne, de ez nem így van. Az, hogy valamennyi időt rászánunk a kapcsolat ápolására, az valamennyi rászánt idő lesz- nem több ennél. Ha nem vagyunk ott a gyerekünkért napról napra, ha nem vagyunk elérhetőek és megközelíthetőek mindig, amikor a gyerekünk igényli, akkor nem lesz nálunk a szíve, és lehet, hogy erről nem is fogunk tudni.

Mennyi szülő hiszi naiv hittel, hogy ismeri a gyermekét és nála van a szíve, amíg be nem üt a krakk, és ki nem derül, hogy a gyerek rossz társaságba került, bűncselekményt követett el, drogozik, vagy tiniként lett várandós. És nagyon sajnos, hívő szülők gyerekeiről is lehetne beszélni, mert ők is elfordulhatnak a hitüktől és belekeveredhetnek olyan dolgokba, amiket a szülők legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Ezek a szülők döbbenettel állnak a történtek előtt, és sehogyan sem értik, hogy az ő kedves és tisztelettudó kamaszukkal hogyan történhetett ez. És rendszerint összetörnek az új ismeret terhének súlya alatt. Ez borzasztóan tragikus dolog, de az ő döbbenetük az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nem ismerték a gyerekeiket, nem is volt náluk a szívük...

Nem ismerték fel időben, hogy a gyerekkel gond van, nem voltak ott, hogy segíthessenek, nem is tudtak róla, hogy mi jár a fejében. Így nem tudtak rá hatni, amikor el kellett volna téríteni őt a helytelen és veszélyes útról. Soha senki sem akar ilyet átélni a gyerekével! Mégis mennyire közönyösek vagyunk: hagyjuk, hogy a velük való mély kapcsolat lehetősége kicsússzon a kezünkből a mindennapok rohanásában...

Naivan hisszük, hogy ilyen velünk nem fog történni, csak mert a mi gyerekünk "nem olyan"... De biztos ez?? Nem az 'olyan' gyerekek kerülnek bele minden rosszba: nem azok, akik nem voltak elég okosak és értelmesek. Hanem azok, akiknek nem volt mély szeretetkapcsolata a szüleivel. Akik földön-égen keresték az elfogadást, a szeretetet, kerestek egy olyan kapcsolatot, amelyben értékesnek érezhették volna magukat... ami megóvta volna őket attól, hogy rossz helyen keressék a hiányzó szeretetet... de hiába keresték a jó helyen, nem találták meg a szüleiknél, nem találták meg egyetlen felnőttnél sem... és ez az igazán tragikus dolog.

Nincsenek garanciák, de ha mély szeretetkapcsolat van szülő és gyermeke között, ha ismered őt és nálad van a szíve, akkor a gyerekednek nem lesz arra szüksége, hogy máshol keressen szeretetet és elfogadást. Meg vagyok győződve, hogy azokkal a szülőkkel történik ilyen súlyos összetöretés, akiknél valójában nincsen ott a gyerekük szíve: akik alig ismerik őt. Meg kellene állnunk és újragondolni a fontossági sorrendet. Lehet, hogy még mindig csak reménykedünk? Talán mi magunk is áltatjuk magunkat, hogy minden nagyon jól van, pedig igazán nem tudhatjuk?

Azt mondjuk, normális dolog, hogy a gyerek leszakad a szülőről. És ez alatt azt értjük, hogy nem baj, ha nem tudunk róla mindent, sem az, hogy másokkal szívesebben tölt időt, mint velünk. Valójában örülünk is, hogy nem csak velünk osztja meg a dolgait, hiszen alig van időnk a vele való kapcsolatra (meg bármi másra is).

Amikor a gyerekünk naponta sok-sok órában nincsen velünk, akkor a fizikai távolság miatt képtelenség elérhetőnek és megközelíthetőnek lenni. Hogyan is tudnánk ott lenni érte, akkor, amikor szüksége van ránk? Így nagyon nehéz őt megismerni, és talán lehetetlen is elérni, hogy a szíve nálunk legyen. És ez pedig nem jó így, mert ha nincsen nálunk a szíve, akkor nem tudunk rá hatni, olyan mértékben, ahogyan kellene.

Mély igazsággá kell váljon bennünk, hogy önmagában ilyen, hogy minőségi idő, nem létezik. A mennyiségből következik a minőség. Ha rászánom a sok időt a gyerekem megismerésére, akkor érezni fogja, hogy nekem ő, mint személy fontos, és azt fogja gondolni, hogy jelentőségteljes valakinek tartom. Így lesz valódi számára a szeretetem, így lesz közege a cselekedeteimnek felé. Ha az ún. minőségi időre hajtok: percekre, félórákra, amikor irányítottan kikérdezhetem, hogy mi van vele, akkor azt közlöm a gyerekkel, hogy ő csak akkor fontos, amikor be tud illeszkedni a napirendembe. Talán fontos, de nem eléggé: annyira már nem, hogy ott legyek érte akkor, amikor ő igényelné, amikor neki fontos lenne.

Ez egy gyerek számára légüres teret képez, amiben úgy érzékeli a szeretet-megnyilvánulásaimat, hogy azok valójában nem őróla szólnak, hanem énrólam, az én lelkem megnyugtatásáról. Arról, hogy én, az apa vagy anya, azt érezzem, hogy mindent megtettem, amit kellett (tinikor előtt ezt nem tudják így megfogalmazni, de bizonyára korábban is megérzik).

Címkék, bélyegek, kategóriák

Szerintem minden gyerek egyedi koktél személyiség, tanulás, érzékelés, képességek, vérmérséklet, gondolkozás és érzések szempontjából. A címkék mindig arra jók, hogy ne kelljen megismerni őt magát, hanem majd a címkét kikutatom, és akkor a gyerekemet is ismerni fogom. A címkék arra is jók, hogy stabil építményként nézzünk a gyerekünkre, aki már mindig olyan marad, amilyennek 'megismertük'. Ez a gondolkozás a szülőnek nagy magabiztosságot ad, a folyamatosan változó gyereknek azonban kárt okoz, mivel erősen gúzsba köti őt a 'tesosemfogszmegváltozni' gondolat (így tényleg nem fog tudni a helytelen jellemvonásokból megváltozni, vagy csak igen nehezen).

Pedig minden gyerek dinamikusan fejlődik és minden felnőtt is magában hordozza ennek a dinamizmusnak a lehetőségét. Mindenki képes megváltozni, mert Isten mindenkit képes megváltoztatni. Nem mondhatunk le egyik gyerekünkről sem, sem nevelésileg, sem máshogyan, ameddig Isten nem mond le róla. Isten a második esélyek Istene és nem mond le rólunk sem. Miért mondana le a gyerekeinkről? Nem teszi. Nála mindig van második esély: újrakezdési lehetőség a gyereknek is és a szülőnek is.

Talán azért szeretjük annyira a címkéket és a kategóriákat, mert jelentős időt spórolhatunk meg a használatukkal. Tanulási képességekkel kapcsolatos címkék, pszichológiai címkék, rendellenességek címkéi, személyiségtípusok címkéi, tanulási típusok címkéi, szeretetnyelvek címkéi. Mind-mind olyanfajta tudást adnak, ami eltávolít minket attól a másik embertől, akire a címkét rátettük. Azt hisszük, hogy most már igazán ismerjük azt a másik embert, és ennek a tudásnak megfelelően fogunk reagálni a másikra. Ez nem hasznos.

Ne címkézzünk. Inkább ismerjük meg a gyerekeinket, de valóban. Menjünk el a végsőkig: szánjuk, vesztegessük, pazaroljuk rájuk az időnket és az energiánkat. Menjünk el addig, míg a gyerekünk szíve végre nálunk lesz és a miénk meg nála.

Egy életen át...

Fontos megérteni, hogy a gyerekünkkel való kapcsolat dinamikus kapcsolat, mert a gyerekünk és mi magunk is dinamikusan fejlődő személyek vagyunk. Mivel dinamikusan fejlődünk, nem lehet azt mondani, hogy csak mert egy hónappal ezelőtt ismertem a gyerekem, most is ismerem őt. A gyerekek változnak: a gondolkozásuk változik, az igényeik is változnak, és nekünk folyamatosan, napról napra ott kell lennünk értük.

És itt visszautalok az elejére. Emlékszel még, milyenféle szeretetkapcsolatról írtam? Olyan szeretetkapcsolatra gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul, és ahol a szálakat egy életen át építgetjük. Egy életen át...

Ne felejtsük el: amit megnyertünk, az el is lehet veszíteni. A kisgyermekkorban felépített kapcsolat nem tart ki évekig. Sokan csak a gyerekük 3éves koráig építgetik nagy gonddal és intenzíven a vele való kapcsolatot. Ez nem elegendő arra, hogy egy életen át nálunk legyen a gyerekünk szíve. Ha holnaptól nem leszel ott érte, akkor egy idő múlva elveszíted a szívét. Igaz, hogy reménységet nyerhetünk, mert a kapcsolat újra felépíthető, azonban nem áll a rendelkezésünkre végtelen mennyiségű idő.

Valójában: egyáltalán nincsen túl sok időnk. A gyerekek gyorsan növekszenek. Nem mindig lesz úgy, mint most. Ha most, amikor még ők akarják napról napra megosztani magukat velünk, nekünk ez nem fontos, vagy nem eléggé fontos, és ha nem tudunk értve figyelni rájuk, akkor lehet, hogy egy napon arra ébredünk majd, hogy a fiatal kamasz gyerekeinkkel beszélgetni szeretnénk, de nekik már nem lesz erre igényük. Vagy rossz társaságba kerülnek, és mi megőriznénk őket, de nem hallgatnak majd ránk, mert nincsen közeg, amelyben figyelmeztető szavainkat a szívükre vennék.

Most ők azok, akik mondják és mondják és mondják, és mi győzzük hallgatni! De lesz ez még fordítva is: amikor majd azt mondjuk, bár lenne mit győzni hallgatni! De nem lesz, mert amikor kicsik vagy kicsit nagyobbak voltak, nekünk nem volt erre elég időnk...

Ne kelljen visszasírni azt, hogy akkor, amikor kellett volna, nem volt rájuk idő. Mély szeretetkapcsolatra muszáj, hogy legyen idő, különben évek múlva lehet, hogy össze fog törni a szívünk.

Számvetés

2010-12-31T18:00:00.005+01:00

Hosszú volt ez az év, és sok minden történt. Gondolom, mindegyikőtök elmondhatja ezt. Nagyon érdekel, hogy nektek milyen volt 2010. Kérlek is, hogy írjatok róla hozzászólásban.

És hogy nekem milyen volt ez az év? Röviden: jó volt.

Megvolt az első és a második otthonoktató vizsgánk idén és jó volt.

Volt egy otthonoktató konferencia, amit a családunk szervezett és tapasztaltuk Isten áldását, jó volt.

Kijöttünk Londonba, több hónapja itt élünk, az Úr tanít minket és érezzük, hogy Ő jó.

De ezek csak a külső dolgok, pedig voltak belső dolgok is.

Ebben az évben sokszor volt, hogy közel voltam az Úrhoz, és sokszor volt, amikor távol. Volt, amikor megbántottam másokat, volt, amikor mások bántottak meg engem.

Voltak rosszabb napok fizikálisan, és voltak szuper napok. Nem is olyan rég volt, amikor azt hittem, nem fogok tudni továbbmenni, többé nem lesz hangom blogolni, és nem akarok semmit már ettől az élettől- mert megszűnt egy olyan barátság, ami fontos volt. De Isten segített megbocsátani és bocsánatot kérni. És bár ez a kapcsolat örökre megszakadt, Isten nem hagyott el, és Ő elvégezte bennem a gyógyító munkát, amit el kellett. (s talán a másik félben is elvégzi az Ő napjára.)

Voltak gondolataim, amikről Isten bebizonyította, hogy nem úgy működnek, ahogyan elképzeltem. Mert az emberek dönthetnek rosszul, az emberek élhetnek istentelenül, az emberek összetörhetik egymás szívét, becsaphatják önmagukat, elfordulhatnak egymástól, elfordulhatnak Istentől... közben mondhatják, hogy minden rendben és hogy Istennek ez tetszik.

Sokszor kiáltottam kétségbeesetten Istenhez, kérdezve, hogy hol van az Ő igazsága az övéinek az életében, hogy miért nem tesz már valamit, miért nem fegyelmezi az övéit. De Isten megmutatta, hogy Ő egyáltalán nem úgy fegyelmezi az övéit, ahogyan nekem az szellemileg logikus lenne. És engem sem úgy fegyelmez, ahogyan logikus lenne. És talán, mondom, talán nem is mindenki az övé, aki annak hiszi magát, és ezért őket még nem is fegyelmezi Isten, csak Magához vonzza. (Az Ige szerint Ő csak a fiakat fegyelmezi).

Sok szívfájdalmat megspórolhattam volna, ha ezeket a dolgokat előbb értem meg, de akkor és ott nem láttam át Isten mélységeit, sőt, még ma sem látom át, bár többet látok, mint tavaly láttam.

Ebben az évben Isten áldása sokszor nehézségbe csomagolva érkezett. És amikor azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak megmutassa magát, akkor néha azt várta, hogy erőmet megfeszítve keressem az Ő jelenlétét. De a végén mindenből jót munkált ki, és azt is megvilágosította, ami az elmúlt éveim visszatérő nagy szívfájdalma volt. Idén egyszerűen megmutatta, hogy hogyan látja Ő azt a dolgot- talán mert szerinte most volt alkalmas az idő rá. Pedig ha tudnátok, hányszor kiáltottam, hogy miért, miért, miért, hányszor sírtam és keseregtem, mert nem értettem, mit akar Isten, nem értettem, hogyan lesz az Ő jó terve valósággá életemnek ezen a területén...

Ebben az évben nagyon betöltött az az egyszerű tudás, hogy Isten jó, pedig az elmúlt években többször volt, amikor ez a mondat volt a legnehezebb szellemi megvallás számomra. Mert egyáltalán nem így éreztem. Ez az évem viszont valahol a szellemi aratása volt az elmúlt évek hűségének. Nem lázadtam? Dehogynem. Nem vádoltam az Urat azért, hogy másokat jobban szeret, mint engem? De, csendesen a szívemben igen. Viszont mindig, mindig akartam változást, akartam megérteni, elfogadni, továbbmenni abban, amit az Úr mutatott. Nem akartam stagnálni, bármennyire fájt is a szívem. Csak mentem tovább, és igyekeztem az Úrral járni. És ezt megáldotta az Úr. Nem én voltam jó, ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim, és Isten is pontosan tudja a gyarlóságaimat. Isten volt a jó és Ő ma is jó.

Nagyon hálás vagyok Neki, hogy kegyelméből elhordozott, és nem rótta fel a bűnömet, csak ezredszer is megbocsátotta, amikor Hozzá mentem vele. És nem nevette le a gondolataimat, csak leleplezte az indítékot a kesergéseim mögött... és segített túllenni azon, ami nem Tőle volt, hanem tőlem, és azon is, ami Tőle jött.

Ebben az évben tapasztaltam, hogy Ő pontosan tudja, hogy milyen módon kell szólnia hozzád és hozzám. Ő pontosan úgy foglalkozik veled és velem, ahogyan a legjobb számunkra. Ő pontosan akkor és úgy fegyelmez, ahogyan jónak látja, és az úgy lesz a legjobb. Nem mindig engedi azon nyomban meglátom a dolgok értelmét. De megnyugodhatok a tenyerén, tudva, hogy VAN ÉRTELME annak, ami velem és másokkal történik: néha a makacs szív lázadásának következménye, néha Isten lágyan formáló kezéé... de mindig Isten tudtával történik, ami történik.

És Tőle mindig kérhetek bölcsességet, és kegyelme által időnként enged belelátni a miértekbe is. Ő sohasem botránkozik meg, ha csalódottan kiöntöm Neki a szívemet. Őt őszinteséggel nem tudom kihozni a sodrából, s ez felszabadít arra, hogy bármikor Hozzá menjek, a legfrusztrálóbb, legkeserűbb gondolataimmal is. 2010-ben ezt tapasztaltam, és áldásomra volt ez a tapasztalás.

S hogy mi lesz 2011-ben?

Ez attól függ, hogy te és én hogyan állunk a dolgokhoz. 2011 is, mint minden év a történelemben, Isten kezében van, volt és lesz. De ha foggal-körömmel hárítjuk az Ő helyreigazító feddését, ha ellenállunk a gyógyító munkának, ha nem engedjük, hogy Ő vezessen... nos, így nem fogunk messzire jutni, csak céltévesztésig, keserűségig és megbocsátatlanságig eleven sebek hordozóiként. És vádolhatjuk Istent, kifelé kegyes maszkot öltve, de belül lázadva csendesen. Vagy látványosan elfordulhatunk Tőle, mert nem az elvárásaink szerint cselekszik velünk.

Egyik megoldás sem vezet sehova, de azt hiszem, meglepődnénk, ha tudnánk, hányan teszik mégis ezt... hívők és mégsem folyamatosan a Forrásból táplálkozók... talán mi is ilyenek vagyunk lázadva csendesen vagy hangosan... Pedig ha mi megengedjük, hogy Isten tegye a dolgát velünk, ha mi valóban Vele járunk, ha valóban Ő vezet bennünket, bármivel jár is ez érzelmileg, akkor jönni fog az áldás és a békesség, és akkor szellemi csűreink tele lesznek Isten jóságának bizonyítékaival. Hiszen az Úr formáló kezének érintése a legjobb dolog, ami történhet velünk 2011-ben! Szívemből kívánom, hogy megtapasztald ezt!

Szeretettel:

Eszti

Ünnepi poszt másként

2010-12-24T00:10:00.005+01:00

Most mindenki erre fókuszál. A szeretet ünnepére. Ezen a napon különösen szabad szeretni egymást, imádni Jézus Krisztust, dicsőíteni az Atyát a Megváltóért. De mi lesz holnap? Szeretnénk elfelejteni, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer... pedig vége lesz, és akkor vajon mi marad? A máz lehull holnapra és ami marad, az az ünnep ételromjainak a takarítása és a faleszedés közbeni merengés. Megérte?

Olyan volt az ünnep, amilyennek elterveztem? Vagy nem olyan? A csalódás később jön, meg a megelégedés is. És aztán mi marad? Öröm? Vagy új teendők, új célok, amikre összpontosíthatunk? Elmúlik a karácsony, de meggyőztük magunkat, hogy mi megadtuk a kellő tiszteletet Neki, a Királyok Királyának... és most már fókuszálhatunk a saját életünkre, a saját céljainkra. Ez Jézusnak elegendő?

Mi történik a jászolban fekvővel karácsony után? Vajon azzá növekedett az életünkben, akivé növekednie kellett? Ha király, akkor Ő irányít. És ha ő irányít, akkor a karácsony nem egyetlen a napok sokaságában- talán egy nap, amikor megállunk kicsit, de máskülönben ugyanolyan nap, mint a többi: egy ugyanolyan nap, amikor ugyanúgy imádjuk és dicsérjük Jézus Krisztust, mint minden pillanatban, hiszen Ő az Urunk.

Ha nem Ő az Urunk, akkor az egyszeri emlékezésünk, és tisztelettevésünk a jászolnál nem ér semmit. Akkor a karácsony nem több, mint egy élet nélküli szokás. Mert az Élet Jézus Krisztus, és ha nem ismered ma Őt, akkor ne állj meg ünnepélyesen a jászol mellett, mert Ő nem ezt várja. Ha Őt akarod dicsérni, akkor add át Neki az életedet. Nincsen más lehetőség. Pár szép ének, és a szeretet jegyében elköltött ünnepi vacsora semmit sem ér az örökkévalóság szempontjából, ha nincsen átitatva azzal a reménységgel, amit csak a Jézus Krisztussal való személyes találkozás adhat. Tudom, nem túl ünnepi ezt mondani, de ez az igazság.

Jézus nem maradt kisbaba, és ha te csak kisbabaként látod szívesen az otthonodban és a szívedben, akkor kérlek gondolkozz el azon, hogy mennyire hiábavalóság ez! Jézust a pásztorok és a bölcsek is ÚR-ként imádták. Nem egy egyszerű gyermeknek szólt a dicsőítésük, hanem a Világmindenség Urának, aki lejött a földre, hogy megváltson Téged és engem. Vajon hiába jött? Ha nem lesz Úrrá az életedben, akkor számodra hiába. És akkor az ünneplésed üres lesz. Mert nem lehet Jézus nélkül Jézust ünnepelni. Ha nem minden napod Isten kegyelmében telik, ha nem mindennap abban élünk, hogy Ő az Úr, és ezért Neki akarunk tetszeni a tetteinkkel, akkor ne ünnepeljük Őt ma sem. Nincsen értelme.

Sokan mondják, hogy az ünnepen el kell csendesedni. A készülődés valóban itt indul, de vajon ide kell megérkezni is? Mert ha újjászületett vagy és Jézus Krisztus több számodra, mint egy magáról nem tudó csecsemő a jászolban, akkor nem maradhatunk némák: dicsőítéssel kell reagáljunk mindarra, mit Jézus értünk tett!

Ha pedig nem ismered a Királyok Királyát, ha számodra Ő csupán egy kicsi gyermek, aki semmiféle befolyással nem bír az életedre, akkor talán most először, igazán Hozzá kellene kiáltanod:

Jézus Krisztus, Isten Fia, ments meg engem a pokoltól és attól a hiábavaló élettől, amit Nélküled éltem eddig! Bocsáss meg nekem a lázadó életemért! Bocsáss meg, hogy nem imádtalak Úrként és Királyként, csupán egy tehetetlen csecsemő voltál az életemben! Vedd el a bűneimet, és adj új életet! Most már hiszem Jézus, hogy Te Isten vagy. Te vagy a Megváltóm!

Az az első éjjel sem volt csendes, mint ahogyan énekeljük, hanem élettel volt teli, az élet pedig nem csendes. Mária talán kiáltott a fájdalomtól, amikor megszületett Jézus. A pásztorok a mennyei angyalok dicsőítését hallották: el tudod képzelni, hogy az angyalok halkan énekelgettek? Nekünk sem kellene csöndben maradni, hanem inkább hálát adni és újra odaszánni magunkat annak, Aki már előbb odaszánta magát nekünk. Ha pedig még sosem tetted, akkor ma kérd Jézustól, hogy legyen az életed Ura.

Isten adjon megalapozott békességet az ünnepen, ami Jézus Krisztusról, mint Úrról és Királyról szól. Áldott Ünnepet Mindenkinek!

Másképpen

2010-12-17T18:00:00.007+01:00

Eszter kérdezte, hogy hogyan tanulunk másképpen, így akkor most megosztom veletek. Előre mondom, hogy az az ideális, ha mindenki a családjára szabott utat találja meg a tanulásban. Ez pedig nem egy bebetonozott valami, hogy most megvan az út, és akkor már mindig így lesz. Hanem, ahogy az idő halad előre, úgy alakul az otthonoktatás is a családdal együtt, dinamikusan. Nálunk is így van, útkeresők vagyunk, és ahogyan most csináljuk, az nekünk most működik. De a folyamatos változás lehetősége a mostani gondolkozásomban is benne van, és ez igazán nagy kihívássá teszi az otthonoktatást: folyamatos Istenre hagyatkozást kíván, meg folyamatos gyerekekre hangolódást.

Ezt kicsit megspékeli az a tény is, hogy egy otthonoktató család életében is vannak különleges időszakok, nehezebb korszakok és váratlan helyzetek, amik a megszokottól eltérő tanulást kényszerítenek ki, vagy engednek meg (ahogy tetszik).

Mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy 5 hónapja Londonban élünk anyukámékkal és kamasz tesóimmal. Egy nem túl nagy ház nem túl nagy szobáját vettük birtokba, és ez a helyzet ezidáig áldás is volt, meg nem is. Kihívás kis helyre bezsúfolva lenni, főleg ha a nem túl nagy ház többi része is sűrűn lakott övezetnek minősíthető.:) Mint mondják, sok jó ember kis helyen is elfér, de a tapasztalataim inkább abban erősítenek meg, hogy egy ilyen helyzet nagyon leleplezi az ember szíve szándékait, és jó esetben mindaz, amit tapasztal, Isten előtti leborulásra kényszeríti.

Ezt olvastam egyik este:

És emlékezzél meg az egész útról,
amelyen hordozott téged az Úr,
a te Istened immár negyven esztendeig
a pusztában,
hogy megsanyargasson
és megpróbáljon téged,
hogy nyilvánvaló legyen,
mi van a te szívedben;
vajon megtartod-é
az ő parancsolatait vagy nem?
(5 Mózes 8:2)

Nagyon hálás vagyok Istennek az eddig itt töltött időért, és nem azért, mert annyira könnyű volt, nem is azért, mert most az. Hanem mert Ő folyamatosan formál: megmutatja, leleplezi, mi van a szívemben, és megtanít hálát adni olyan dolgokért, amiket azelőtt természetesnek vettem, szinte elvártam. Megtanít hálásnak lenni azokért a körülményekért, amik ellen természetes módon tiltakoznék és zúgolódnék. Isten hatalmas ebben is.:)

De a gyerekek tanulásánál tartottunk, és most erről szeretnék írni.

Hónapokkal ezelőtt egyik otthonoktató ismerősöm felhívta a figyelmemet egy pár Németh László gondolatra. Én nem olvastam egyetlen írását sem, és nagyon kevéssé ismerem a munkásságát, de elgondolkoztatott az, amit ez az ismerősöm róla írt. Ő azt írta, hogy Németh László vallotta, hogy a féléves magyar tananyag egy átlagos gyerek számára egy (!) hónap alatt elsajátítható. Ő úgy szervezte meg az iskoláját, hogy a vegyes korcsoportú diákok szinte egész félévben azt tanulhattak, amit szerettek volna (érdeklődés-vezette tanulás). Egy hónappal a féléves vizsga előtt viszont mindenkinek kötelező volt nekiülni, és a saját évfolyamának megfelelő tananyagon haladva felkészülni a saját vizsgájára (mint a felsőoktatási vizsgaidőszakban). És ez nála prímán működött.

Ez volt számomra az első impulzus. A másik az unschooling ('ánszkúling') volt. Az unschooling is az érdeklődés-vezette tanulásról szól, de nem iskolai kereteken belül működik, hanem otthontanulós formában. Az unschooling mégsem nevezhető szigorú értelemben vett otthonoktatásnak, mivel valójában semmi módon nem kötődik az iskolai rendszerhez.

Az unschooling teljes mértékben a gyerek kezébe adja a kormánykereket, ami a tanulásszervezést illeti. De még ennél is tovább megy, hiszen mindenféle iskolásdit és irányított tanulást kizár a gyerek életéből. Ez elsőre talán meggondolatlanságnak tűnik, de valójában akár jóval hatékonyabb is lehet az iskolai keretek közé szorított oktatásnál.

Az unschoolingolt gyerekek a családban élve, természetes érdeklődésüket követve önszervező módon tanulják meg a fontos dolgokat a világról. Teszik ezt azon az alapelven, hogy egy kíváncsi gyereket minden szükséges ismerethez elvezeti a kíváncsisága (és minden gyerek kíváncsinak születik). Ezen a ponton talán elgondolkozunk azon, hogy az iskolai tananyagnak hány százaléka nevezhető 'szükséges ismeretnek'. Vajon egy unschoolingolt gyerek mennyi iskolai ismeretet tud spontán felszedni és vajon az mire elég neki?

Mások tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolai ismereteket spontán is megtanulhatja egy gyerek, mégpedig nem is akárhogyan.

Az unschooling abból a meggyőződésből indul ki, hogy a gyerekek természetes tanulók. Hogy semmilyen külső irányításra nincsen szükségük, mert ideális körülmények között (külső irányítás nélkül) önmagukat viszik előre a tanulásban, és az egyik kérdésük eljuttatja őket egy következőhöz. Így minden lényeges ismeret lefedhető, bár nem abban az időpontban, amikor a szülő vagy egy tanár elképzeli, hanem pontosan akkor, amikor a gyerek megérett arra a tudásra. Mivel érett arra az ismeretre, és mivel a maga érdeklődése viszi őt oda a tanulnivalóhoz, ezért adott témakörből sokkal mélyebb megértésre tehet szert, mint egy olyan gyerek, aki mások által beütemezett sorrendben és időpontban tanul meg dolgokat.

Az érdeklődés-vezette tanulásnak megvan az az előnye is, hogy amire a gyerek természetes módon kíváncsi, azt megtanulás után sem fogja félredobni, hanem szívesen alkalmazza. Egy unschoolingolt gyereknek adott időpillanatban lehetnek hiányosságai, ami a vele egykorúak ismereteit illeti. Lehet, hogy nem 7, hanem mondjuk 10 évesen tanul meg írni. Az is előfordulhat, hogy a kémia előbb kezdi el érdekelni, mint a nyelvtan.

Ez talán szörnyülködéssel tölt el bennünket. De azért ilyenkor tegyük azt is hozzá, hogy a mai iskolai elvárások ellenére sok gyerek mégsem tud írni hétévesen, és ezen kívül más hiányosságai is lehetnek. Tehát az iskolai elvárás egy dolog, a valós teljesítmény és a valós tudásszint pedig egy másik. Ezért az unschoolingolt nem lóg ki a többiek közül, hiszen az iskolások sem tudnak mindent, amit elvárnak tőlük. Sőt. Adott esetben az unschoolingolt a koránál sokkal magasabb szinten is lehet azokból a témákból, amihez már az érdeklődése elvezette. Ráadásul őt nem kell, hogy frusztrálja valamely ismeret nem-tudása, sem az, milyen ütemben sikerül megtanulnia azt a dolgot, mivel otthon nincsen külső normához szabott haladási ütem.

És az is igaz, hogy amikor az unschoolingolt gyerek úgy sajátít el egy ismeretet, hogy teljesen meg van rá érve, akkor sokkal rövidebb idő alatt tanulja meg azt, mint ha előbb tanulná, mint kész rá.

Ha a végeredményt nézzük, akkor az unschoolingolt gyerekek harmonikusabban fejlődő emberek lehetnek, akik jobban ismerik saját erősségeiket és gyengéiket. Mivel megengedték nekik, hogy azt kövessék, ami fontos nekik, így megtanulták megérteni, hogy mi a fontos nekik. Ez elég nagy pozitívum, ha belegondolunk abba, hogy sokan felnőttként sem nagyon ismerik magukat, nincsenek tisztában a határaikkal, és gúzsba köti őket a másoknak való megfelelési kényszer. (engem is időnként...)

Ha az érdeklődés-vezette tanulás hatékony, ami így van, akkor bizony el kell gondolkozzunk azon, hogy miért vagyunk ennyire ellene. Hogy miért gondolkozunk úgy, hogy az a jó, ha a gyerekeink kemény munkának tapasztalják a tanulást. Azzal érvelünk, hogy már ilyenkor hozzá kell szokjanak ahhoz, hogy van, amit muszájból kell megcsinálni, mivel felnőttként sem lehet majd mindig azt tenniük, amit szeretnének, és ez valóban így van.

De a tanulás nem alkalmas arra, hogy a munkamorált erősítsük vele. Nem alkalmas, amennyiben a tanulás szeretetét szeretnénk megőrizni a gyerekünkben. A tanulás ugyanis teljesen máshogyan működik, mint a munka. Ha keményen dolgozunk, és erőfeszítéseket teszünk, akkor a végeredmény örömmel fog eltölteni. A munka öröme ez. A tanulás esetében viszont nem beszélhetünk erről. Mert ameddig a munka jutalma maga a végeredmény és ameddig a fizikai erőfeszítés boldogsághormonokat termel, addig maga a tanulás a tanulási folyamat örömétől lesz örömteli, nem pedig a fizikai vagy elmebeli erőfeszítéstől. Ha a tanulásban erőlködés van, az kudarcélményt fog okozni, ami jobban berögzül, mint az a megkönnyebbülés, amit a feladat befejezésével érzünk. Az erőlködéses tanulás megsemmisíti az örömöt, és ha nincsen öröm, akkor nem jön létre igazi tanulás.

Ez tényleg így működik, az otthonoktató konferencián is beszélt erről Leslie (Simonfalvi László), amikor kihangsúlyozta: a hosszútávú memóriába csak az örömmel tanult ismeretek kerülnek bele. Ha negatív érzés, mondjuk szorongás vagy félelem kapcsolódik a tanulási folyamathoz, akkor a rövid távú memóriába kerül az ismeret, de a hosszútávú memóriába rögzülnek a tanulás körülményei, meg maga a félelemérzet is.

(Lehet, hogy neked is ismerős ez a mondat: "egyáltalán nem emlékszem, hogy miről is volt szó azon az órán, de pontosan emlékszel arra, hol álltam, amikor a tanár megszégyenített"- ezek a jelenetek szinte beleégnek a memóriába, a kicsi részletekkel együtt, és hosszú évek múlva is visszaidézhetőek. De az ismeret nem, csak az érzés.)

A tanulási folyamat örömérzetét a stressz és az elvárások könnyen elvehetik. Ha a szülő hangulata nem elfogadó, hanem elváró, ha nem bátorító, hanem kritikus, akkor a gyerek számára a közös tanulás nem fog örömteli tanulást jelenteni. Márpedig az otthonoktató szülő a vizsgaelvárásoktól stresszelve könnyen lehet elváró.

Mivel a gyerekek természetes tanulók, az unschoolingoló szülőnek nem kell mást tennie, mint elfogadó és élménygazdag közeget biztosítania gyerekeinek, s ebben a közegben a gyerekek természetüknél fogva tanulni fognak, mindenféle nógatás, ösztönzés vagy kényszer nélkül a saját belső vágyukból kiindulva. Önmagukért, és a tanulás öröméért- éppen úgy, mint az első néhány életévben, amikor senki sem mondta meg a gyereknek, hogy mikor és mit kell tanulnia, mégis intenzíven fejlődött.

Az unschooling nagyon vonzó rendszer számomra, és teljesen el tudom fogadni, hogy működik. De van vele két probléma. Az első, hogy ma Mo.-on nem lehet megvalósítani. A magyar oktatási törvény megköveteli az otthonoktatott gyerektől, hogy megadott időközökben vizsgával adjon számot a tudásáról. A vizsga miatt nem lehet teljes önvezéreltségbe engedni a gyerekeket, ugyanis szorosan meg van adva, hogy melyik ismeretet melyik félévben kell megtanulni. És ez így minimális lehetőséget hagy arra, hogy a gyerek a maga ütemében haladjon.

(Ha mondjuk évente egyszer kellene vizsgázni, az sokkal tágabb teret engedne az unschooling-hoz hasonló megközelítésnek, de teljes mértékben sosem lehet alkalmazni egy vizsgarendszerben. Legalábbis úgy nem, ha a vizsgaeredmények mérvadóak a szülők számára.)

A másik probléma, hogy úgy hiszem, a tanulásuk is az én vállaimon nyugszik, és a nevelésükhöz hasonlóan Isten előtt enyém a teljes felelősség érte. Tehát a tanulás nem lehet teljesen szabadjára engedett, még akkor sem, ha jó irányba menne el. Úgy érzem, hogy maximálisan figyelembe kell vennem az igényeiket, és engednem szabadon tanulni őket, de tudnom kell közbeavatkozni és rásegíteni, ha arra lesz szükség (ez valószínűleg ritkábban fog megtörténni, mint gondolom...)

Lehet, hogy ez a gondolat nem is unschooling-ellenes. Lehet, hogy egy unschoolingoló szülő is ugyanígy közelíti meg ezt a kérdést: gyanítom, hogy ott is van kontroll, csak ez a kontroll nem látványos. Én mindenesetre úgy érzem, hogy emiatt a felelősségérzet miatt akkor sem tudnám teljesen szabadtanulni hagyni a gyerekeimet, hogyha ezt meg lehetne tenni Mo.-on. Persze ha lenne rá lehetőségem, valószínűleg nem teketóriáznék sokat, hogy élesben is kipróbálhassam az unschooling-ot: még az is lehet, hogy összeférne a felelősségérzetemmel.:)

Jelenleg azt látom, hogy nem kell a tanulásukat túlkorlátozni, nem muszáj minden fejlődést irányítani. Sőt, az a kívánatos, ha a háttérből figyelve tovább tanulom, hogy milyenek is ők, és hogyan tanulnak. Ha ismerem a gyerekem, akkor könnyebb megbízni a képességeiben, bár így is én felelek a tanulásukért.

Ezeket a dolgokat azért írtam le, mert a Németh László-féle gondolatok és az unschooling koncepciója ötvöződött a fejemben. Ehhez hozzáadódott a mostani helyzetünk, vagyis hogy lehetőségünk van sok hónapot vizsgakényszer nélkül eltölteni- s így jött létre az, ahogyan most csináljuk a dolgokat.

És hogyan csináljuk? Röviden így lehetne összefoglalni: nagyon nyugis tempójú iskolai követelmény szerinti tanulás, és nagyon szabad, nagyon rájuk hangolt, s emiatt igen intenzív világmegismerés folyik most nálunk. Az elsőt finoman én irányítom, a másodikat a gyerekek, és én mindkettőt nagyon élvezem (úgy látom, a gyerekek is).

Mindez úgy történik, hogy közben számon tartom azt is, hogy a külső számonkérésnek is el fog jönni az ideje. De ezen nem frusztrálom magam egyelőre.

Hogy mi lenne, ha félévkor vizsgázni kellene? Akkor is megpróbálnék az első hónapokban minimális időt ráfordítani a sulis dolgokra, és aztán begyorsítani. Amit ma megcsinálunk, az messze nem olyan stresszelő, ha tudjuk, hogy holnap kedvünk szerint kihagyhatjuk (elég, ha a felnőtt tudja ezt).

Én azért a Németh László által említett 1 hónap alatti intenzív vizsgafelkészülést, az első pár iskolai évben kitolnám 1,5-2 hónapra, de abba szépen belefér, ezt már kipróbáltuk elsőben. Akkor nem tudtam, hogy ezt már valaki kitalálta előttem, csak éreztem, hogy nekünk most így a jó.

Tehát egy átlagos tanévben is több hónapnyi érdeklődés-vezette tanulást lehet megvalósítani a tanévkezdés utáni első pár hónapban (a vizsgafelkészülés előtt).

Mi most tudatosan minimalizáljuk a sulit (keveset és kedvünk szerinti rendszerességgel tanulunk), és ez reményeim szerint maximalizálni fogja a tanulási kedvet és a hatékonyságot.:) Meglátjuk, hogyan alakul, és majd változtatunk, ha kell. Most azt érzem, ez a mi stílusunk, és ez az, ami eddig maximálisan működőképes nálunk.

Ez most csak az elmélet volt, legközelebb a gyakorlatról is írok. Folyt. köv.

Gondolatok vizsgáról, tanulásról

2010-12-11T01:00:00.004+01:00

Pár hete kérvényt írtunk a suliba, hogy hadd ne kelljen hazamenni félévkor vizsgázni. Több okból is jó lenne így. Nemrég válaszoltak: mehet a dolog. Úgy tűnik, rugalmas a sulink. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt lehetővé tette. Egy kicsit izgalmas is ez számomra, mert egy évet egy egységként kezelhetek, s mert ott a vizsga is, egy év anyagából. Kíváncsi leszek, hogy hogyan fogunk boldogulni.

Többen mondták, hogy jobb lenne, ha az otthonoktatott gyerekek ritkábban vizsgáznának, ha nem kellene félévente ekkora stressznek kitenni őket. Hát, én azért ezt nem hívnám akkora stressznek, ha megfelelő a tanárok hozzáállása. (Ha nem megfelelő, akkor meg spuri onnan.)

Most majd meglátjuk, hogy valóban kényelmesebb lesz-e egy év anyagát elsajátítani, s abból számot adni, vagy nem. Mindenesetre elsietni nem fogom, eddig is a szép-komótos tempó volt ránk jellemző. Nem tudok ellenállni- lenyűgöz, ahogyan vezeti a gyerekeket az érdeklődésük, s ez messze értékesebb a szememben, mint a tananyag. Egyetlen feltett kérdés eljuttat minket egy egész témakörhöz, sőt, a legtöbbször inkább kettőhöz, háromhoz. És a kisebbek is bekapcsolódnak. Engem lenyűgöz, ahogyan szívják magukba a tudást- egyszerre nem többet, mint amennyit képesek megemészteni. Ami több, azt már nem fogadják be, fülön be, fülön ki. Szóval nem lehet őket tudással 'tömni', mert ha elég, azt félreérthetetlenül a tudtomra adják.

Egyszerűen csodálom azt a természetességet, ahogyan a világhoz viszonyulnak, és azt a természetességet, ahogyan kérdéseket tesznek föl erről a világról. Ez nekem nagy áldás és bevallom, teljesen belefeledkezem ilyenkor a velük való párbeszédbe, vagy a neten való keresgélésbe.

Igen, tényleg megfogható vagyok, mert nem tudom mindenre a választ, de a gyerekek egyedül még nem tudnak utánajárni a kérdéseiknek. Így ha nem repülök rá azonnal egy kérdésre, és ha nem ütjük a vasat az utánajárásban, ameddig forró, akkor a lehetőség elszáll, és már nem fognak később visszajönni ugyanazzal a kérdéssel. Könnyű azt mondanom, hogy "majd később" megnézzük, s a gyerekek el is fogadják ezt a választ. De ha nem "most" tesszük ezt meg, akkor az egy lezárult lehetőség. Ezt értettem meg mostanában.

Kérdéseket megválaszolni nagyon jó a net, vagy egy lexikon. Bevallom, hogy vannak témák, amikben jó ideje nagyobb tudással rendelkeznek a gyerekeim, mint én... már csak ezért is muszáj utánajárni a kérdéseiknek.:)

Én ezt érzem igazi tanulásnak, és nagyon tetszik, és teljesen megfertőzött. (énisénisénis... lehet, hogy nem is vagyok otthonoktató, hanem otthonoktatott?? :D) Szóval valahogy nem tudom nagy tragédiának értékelni, ha pár nap kimarad a 'rendes' tananyagból, sem azt, ha félgőzzel haladunk. Mert tudom, hogy nem az a lényeg.

Persze, megtanulunk majd mindent, és felkészülünk majd rendesen a vizsgára is, de jelenleg ez annyira nem motivál, hogy csak. Nem ez hoz lázba. Úgy értékelem, hogy az iskolai tananyag csupán egy mellékága az életünknek. Készülünk, de nem annyira irányítottan. Vagyis irányítottan is, de keveset. Kevésnek tűnik. És jó ez így, hisz van még sok időnk (ami biztos vagyok benne, hogy hamar el fog pörögni, tavaly is így volt). Azért igyekszem tudatosítani az idő múlását.

Gyakran érzem teljesen iskolamentesnek magunkat, ami szuper érzés: a gyerekek órákat rajzolnak, beszélgetünk, hangoskönyvet hallgatunk, nemcsinálunksemmit... és néha nekilódulunk egy-egy dolognak, de jobbára csepegtetve, észrevétlenül (az énekóra az közös éneklés, dúdolászás, gyerekzene hallgatás, a tesi az a benti 'baráti' tesóbunyó meg a kinti szaladgálás, a technika az a szöszmötölés, kreatív tevékenység, ami spontán eszünkbe jut, a rajz az a rajzolás).

Ezt a jóleső iskolanélküliséget általánosban éreztem utoljára, amikor egyszer-kétszer lebetegedve hazaküldtek a suliból. Ahogyan ballagtam hazafelé a dokitól, és nézelődtem, azt láttam, hogy van élet a suli falain kívül is. Előtte ez nem tűnt fel. Ahogy mentem hazafelé, emberek jöttek-mentek az utcán... vajon hova mennek és miért nem dolgoznak? Ilyesmikre gondoltam. Meg arra, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék beteg, de én is itt sétálgathatnék... tényleg voltak ilyen gondolataim, most visszaemlékszem ezekre.

És most éppen azt teszem, ami akkor bűntudattal töltött el. Mert mikor már kezdtem jól lenni, minden alkalommal megfordult a fejemben a lógás gondolata: szívesen lettem volna otthon még pár igazolt napot úgy, hogy egészségesen nem járok suliba, mikor mindenki más ott van. Ilyenkor mindig elfogott a vágy, hogy milyen szuper is lenne ez- de utána rögtön jött a kötelességtudat, hogy azt nem lehet, mert megtanulandók vannak, suli van, munka van, muszáj van. És a mai napig bennem van a tanult rossz érzés: a visszakellmenni, meg keményenkelldolgozni, meg ilyenek.

Pedig most legálisan vagyunk itthon és legálisan tehetünk, amit szeretnénk. És én döntöm el, hogy mikor van szabadnap... és mégis bennem van az, ami akkor bennem volt: hogy ennek keménynek és nehéznek kellene lenni, meg muszájnak, mert a tanulás az ugye kemény munka. Én most azt érzem, hogy tanulás valami nagyon jó, és nem munka. Igen, a gyakorlás munka, pl. az írásgyakorlás. De itthon senki sem várja el, hogy addig írjon a gyerek, amíg ki nem esik a ceruza a kezéből. Senki sem áll fölötte, mint egy rabszolgahajcsár fenyegetőzve és megszégyenítve az áldozatát.

Itthon szabad kisebb falatokban venni a dolgokat, szabad pihenni, szabad észrevétlenül tanulni, szabad örömmel, jókedvvel tanulni. Szabad nem 'tudatosan fejlesztve' és okítva, hanem felnőttként csendesen és ámulva szemlélni mindazt, ami történik. És észrevenni, hogy ami történik, az milyen jól megtervezett dolog, milyen spontán, milyen természetes és milyen jó... És mennyire nem kellek bele én, vagy mennyire kevéssé kellek én! Az iskolában elvártakhoz kellek, de nem kizárólag az a tanulás... sőt, az iskolait én inkább gyakorlásnak hívom. Mert az lehet monoton, bár azt hiszem gyakran nem az, ha derűs a légkör.

Tanulni jó. Ezt egyikünknek sem szabadna elfelejteni. Ha már nem jó, ha már csak a véres veríték, meg a küzdelem marad meg belőle, az már nyögve-nyelés, meg vergődés, de nem tanulás. A tanulás örömforrás, és amit megtanul a gyerek, azt nem vehetik el tőle, mondhatni, egy kiváltság az az ismeret számára.

Ezek a gondolatok találtak meg, ezért most háttérben meghúzódó vagyok, ami az otthonoktatást illeti: egyre kevéssé próbálom meg irányítani, beosztani, leosztani, kitalálni a dolgokat. Valami titkos módon Isten működteti az otthonoktatásunkat, és ha Ő ezt nem tenné, akkor az összes okosságom, meg szervezőkészségem sem lenne elég. Viszont ha nem én működtetem, ha nem miattam működik, hanem Isten miatt, és azok miatt a készségek miatt, amiket Ő a gyerekeinkbe beletett, akkor jobb, ha én hátralépek három lépést, és csak hagyom, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek.

Emlékszem a kezdésre, első félévünkre: emlékszem büszke-öntudatos otthonoktató énemre, amely minden egyes cselekvést fejlesztési és mérhető ismeretszerzési lehetőségnek értékelt. Mindenben, amit tettünk igyekeztem megtalálni, hogy azzal éppen mit fejlesztek. Aztán az első félév után volt egy gondolatváltás. Máshogyan kezdtem el szemlélni a megtanulandó anyagokat is, meg a tanulásunkat is. Már nem annyira volt fontos, hogy mit fejlesztek éppen akkor- az csak megtörtént. Elkezdtem a tanagyag meg a féléves teljesítendő feladatok helyett a gyerekeimet látni. Őket és az ő különböző, de megragadó személyiségüket.

Néha persze utólag még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen szuper fejlesztő dolog volt ez meg az a hétköznapi tevékenység, de lassan ezt is kezdtem elhagyni. Aztán ebben a lassan végéhez közelítő mostani félévben jutottam el oda, ahol most vagyok. Oda, hogy már nem tudom magamat fontosnak értékelni, nem tudom magam előretolni az otthonoktatásunkban, mert látom, hogy a tanulási készségen, a tanulási képességen, és Isten kegyelmén múlik minden itthon.

Kezdem felfogni, megérezni, hogy ami itthon történik, az valami sokkal nagyobb dolog, mint én, valami sokkal jelentősebb, mint amit én valaha tehetek: formálódás és ismeretszerzés folyik, palánták növekszenek, és törnek a fény felé, szellemi harcok, beszélgetés, ima, bátorítás- mindez ezek között a falak között.

Egyre jobban dereng, hogy ezt nem én teszem, hanem Isten munkálkodik csodálatosan... mit is tehetnék ehhez én hozzá? Hogyan is mondhatnám, hogy majd én megoldom az otthonoktatást? Hiszen ez nem én vagyok, hanem ez Isten. Én annyit tehetek, hogy az Ő kezébe teszem az eszközöket, amiket kér, mint egy jó segéd a műtősorvosnak. És ha az életemet kéri, akkor azt teszem a kezébe, és akkor megfelelő eszköz leszek napról napra ezeknek a kedves kissrácoknak az életében.

Milyen mélyen él bennem a vágy, hogy mind a négyüket megragadja Isten szeretete! És mennyi sok beszélgetés, energia, és mennyi sok ima és kegyelem kell ehhez! És én balga, van, amikor azt hiszem, hogy ezeket meg lehet spórolni, hogy már sínen vagyunk, mert látszanak a rügyek... Pedig a rügy az még nem gyümölcs, hanem a gyümölcsnek csupán az ígérete. Még jöhet fagy, még jöhet féreg, még jöhet egy Favágó... és a rügynek vége.

Hogyan őrizhetem meg a gyerekeimet Istennek? Hogyan vehetem rá őket arra, hogy Istennek különítsék el a szívüket? Hogy ne dobják oda azt a Lelkek Megrontójának, hogy megtiporja és összetörje? Elegendő, ha hitet nevelek beléjük? Egyáltalán lehet hitet ültetni egy gyerek szívébe neveléssel? És ki fogja megőrizni a nyiladozó hitet?

Háború folyik a gyerekeink lelkéért, és sátán nem fogja könnyen elengedi őket. Állandóan csalogatja magához őket és elhitetni is kész. A világ nem éppen jófajta módon az arcukba tolakszik, és nem isteni kívánságokat gerjeszt fel a szívükben: önállósodás, lázadás, tisztátalan beszéd, öncélú vágyak, önmegvalósítás, indulatos szív... Résen állok? Napról napra? Vajon nem vagyok-e híjával a kegyelemnek, szeretetnek, erőnek? Vajon nem vagyok-e híjával... Istennek?

Most így az év végéhez közeledve ilyesféle dolgokkal terhelődik le a szívem. És mozdít Isten, hogy tegyek többet annál, amit tettem. Itt már messze nem a tanulás megszervezéséről van szó, hanem arról, hogyan ápolom az Istennel való kapcsolatomat: hogy az életemet tényleg leteszem-e napról a kezébe, és hogy megtisztított-e az annyira, hogy Ő használni tudja. Ha a prioritásaim a helyére kerülnek, akkor Isten kezében jó eszköz leszek a gyerekek formálásában. És ha Ő vezet, akkor Ő vezet az otthonoktatásban is. És akkor nincs min aggódni.

Most az van bennem, hogy ha Doda év végén kettesekkel zárna, akkor sem zuhannék magamba, mert tudom, amit tudok: ismerem a gyerekemet, és látom, mit és hogyan sajátít el, mi érdekli. Nem a vizsga fogja megmutatni, hogy mit tud, hiszen azt vizsga nélkül is látom, hogy mit tud. A vizsga inkább arra lesz jó, hogy megnézzük, hogy mire vagyunk képesek stresszhelyzetben... vagy inkább idegen környezetben.

De az eredményeinktől függetlenül szerintem az az életrevaló ismeretszerzés, amikor elvileg nem 'tanulunk'. Ez fogja elkísérni az életben, nem a szigorú értelemben vett sulis tananyag. Persze a sulis tananyaggal nincsen bajom, csak kicsit sajnálom, hogy iskolai mércével másodikban nem értékelhető tudás a fiam 2. világháborúval, Erik a vikinggel, zeneszerzőkkel, festőkkel, optikai csalódásokkal, gravitációval, fekete lyukakkal kapcsolatos ismerete. Lehet, hogy sosem lesz az... na mindegy. Azért én továbbra is azt mondogatom magamnak, hogy ez a valódi ismeretszerzés, és ha engedem, hogy menjen az érdeklődése után, az nem fog az iskolai tanulmányainak sem kárára válni.

Dalma levele az otthonoktatásról

2010-11-15T23:30:00.002+01:00

Ki az a Dalma? Egy jó barát, blogismerős. Valaki, akivel nagyon régen 'beszéltem' utoljára, s nem is tudtam, hogy él-e, hal-e. Aztán egyszer csak 'a semmiből' újra előbukkant, és hozzászólt. És engem nagyon szíven ütött, amit írt. Nagyon örülök, hogy olyan őszintén és tisztán megfogalmazta, hogy miről is szól ez az egész ovi-suli-munka-oo-dilemma: én így nem tudtam volna. Nagyon örülök, mert a levele szerint az Úr valamikor engem használt az ő életében. Most őt használta az enyémben. És úgy éreztem, hogy úgy jó, ha ti is elolvassátok.

Dalma megengedte, hogy közzétegyem az írását, ami eredetileg egy hozzászólásnak indult, az előző poszthoz. Most ő viszi tovább a témát.:) Levelét tartalmi változtatások nélkül közlöm, de a kiemelések tőlem vannak.

Sziasztok.

Egy évvel ezelőtt, amikor belebotlottam Eszti blogjába, nagy dilemmáim oldódtak meg. Isten szólt hozzám ezen a blogon keresztül. Pontosan azt mondta, amire szükségem volt, választ adott a kérdéseimre. Felszabadított a nyomások alól, megnyugtatta a lelkem ezzel kapcsolatban. Akkor még nem tudtam, hogy ez Isten, mert csak távoli kapcsolatban voltam vele, de különös megnyugvást és egyben egy újfajta lelkesedést éreztem.

A kislányom akkor volt négy éves, és nem tudtam eldönteni, hogy ovi vagy nem ovi. Minden porcikám és minden lélegzetem azt súgta, hogy NEM, kívülről minden meg azt, hogy IGEN... és hogy már MIKOR? Most is vannak küzdelmeim, rengeteg, de most már mindenre Istennél keresem a választ, Tőle kérek útmutatást. Akkor úgy éreztem, nem vagyok alkalmas otthon tanítani a három gyermekem, de tudtam, hogy ez a legjobb nekik és Isten is ezt akarja.

Ezt akkor úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy Én (és nem Istennel) elkezdtem felhalmozni az otthonoktatással kapcsolatos anyagokat, tanítási tippeket, eszközöket, kb. 20-30 Gb. anyagot halmoztam fel , éjszakákon át lamináltam oktató kártyákat, fejlesztő játékokat... és most is ott csücsülnek érintetlenül- na jó, egy párat használtunk belőlük, de nem sokat!:)

Minden, amit most teszünk a gyerekekkel spontán jön: lehet, hogy csak pont aznap, amikor szükség van rá egy gondolat formájában, vagy egy blogon keresztül... most már tudom, hogy ez Isten, és Ő csendesen vezet, napról napra, semmit sem közöl előre, kutatnom, gondolkodnom kell mindenért. Isten a gyerek által teljesen átformál engem és általam a gyerekeimet is.

Szóval, ezt csak azért írtam le, mert szerintem ez minden anya életében az első térválasztó. Ha egy anya óvodába engedi a gyerekét, az fájdalmas neki. Fájdalmas az első elszakadás, mindenkinek. Én Istennek hála ezt nem éltem át, de nagyon fájdalmas lett volna, azt tudom. Szerintem ez minden anyában Isten hangja. Isten szólhat hozzánk a lelkiismeretünkön keresztül, az Igén keresztül, vagy akár egy blogon keresztül...

Igen, nem mindenki tudja tanítani a gyermekét, de csak azért nem, mert nem mindenki hallja Istent, nem mindenki adja át Neki az irányítást. Ez igaz, és ezért sajnos szükség van jó és lelkiismeretes pedagógusokra, viszont Isten mindenkit ki tud képezni erre. Ha meghallod Isten szavát, ha minden nap időt töltesz el Istennel, ha Istennel jársz, akkor képes vagy tanítani a gyereked, még akkor is, ha csak általános iskolád van!

Mert akkor nem te irányítasz, hanem Isten. Akkor Isten tanítja a gyerekeidet, a te közreműködéseddel. Sajnos nem könnyű ebben a világban ráhangolódni Istenre (mert egy csomó minden megakadályozza ezt). Én sokat küzdök az idővel, a nehéz és ronda természetemmel, nem tudom letenni Isten kezébe a dolgaim, nem tudom teljesen Istenre bízni az életem, mindig odaadom-visszaveszem, odaadom-visszaveszem...

A Sátán gyűlöli az embert, gyűlöli a családokat, gyűlöli a gyerekeket. Azt akarja, hogy elválasszon téged Istentől, azt akarja, hogy szétmenjenek a családok, azt akarja, hogy minél hamarabb kiszakadjanak a gyerekek a családból, hogy aztán rabszolgáivá tegye őket. Sokféle eszköz van a kezében ezekre, és sajnos, az egyik ilyen az, hogy elhitette az anyákkal, hogy munkahelyeken kell dolgozniuk , elhitette velük, hogy gyermekeiknek jobb helye van az intézményekben, nekik meg pénzt kell keresniük. Mik ezek az eszközök? Tv, újságok, rádió, óvoda, iskola, hitelek, divat, kényelem, karrier, egoizmus... és végtelen a sor.

Lehet, hogy túl kemény, amiket írok, de sajnos ez az igazság. Nagy harc folyik a világban, és nekünk választani kell, hogy kihez tartozunk, középút nincs. Ez nem azt jelenti, hogy az, aki nem otthonoktat vagy esetleg a múltban nem otthonoktatott, az a Sátánt szolgálja, hanem azt jelenti, hogy itt és most el kell döntened, hogy Istentől kérsz tanácsot abban, hogy mi a jó a gyerekednek, és bárhogyan is vezet, bármilyen választ is ad, Őt helyezed előtérbe. Még akkor is ha a jelenlegi körülményeid vagy az anyagi helyzeted mást kívánnak. Ha Istent választod, mindent megad neked, amire szükséged van.

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI?

2010-11-11T00:10:00.003+01:00

A legtöbben dolgozni mennek. A maradék otthon marad. Az örök kérdés mindig az, hogy melyik csoportban vagyunk te és én. Egyáltalán nem vagyok semleges a témában és szerintem senki sem az. Vagy így döntünk, vagy úgy, de a döntésünk mindenképpen kommunikál valamit a világnézetünkről. Olyan sok dolgot lehet erről a témáról mondani, de akkor menjünk sorában.:)

Merthogy maga az alapkonfliktus is többoldalú.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?
A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?
A karrier: családkarrier vagy munkahelyi karrier?
A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?
A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?
Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?
A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Húúú, ez egy nagyon hosszú poszt lesz... :)

Ha a probléma mélyére nézünk, ott csupán két kérdés éktelenkedik. Az első, hogy működik-e az itthon maradás vagy nem. A második, hogy nekem ezt kell-e tennem vagy sem. Miért éppen ez a főkonfliktus? Azért, mert az az alapfelállás, hogy otthon vagyok. Mindenki így kezdi! Otthon vagyunk, mielőtt munkába állnánk. És hazamegyünk, amikor kisbabánk lesz. Ezután sok-sok évet töltünk el otthon. De ez a második otthonlét sokak számára egy teljesen hibrid állapot. Átmenetinek tekintjük, olyannak, amely semmiképpen sem végleges, és amely bármikor belátásunk szerint megrövidíthető. Valóban erről van szó? Hogyan kell tekinteni az itthonlétre?

Két fontos dolgot az elején le kell szögezni. Az egyik, hogy egy Istennel nem törődő társadalomban élünk, amely Krisztus-központúság helyett leginkább emberközpontúságban, humanizmusban gyökerezik. Ez a társadalom vesz körül minket, és az életérzéseink jelentős része ennek a miliőnek tulajdonítható. Kiemelten igaz ez az anyasággal, illetve a munkába visszamenetellel kapcsolatos hozzáállásainkra. Amit ezzel kapcsolatban gondolunk, azt javarészben nem azért gondoljuk, mert igei meggyőződésre jutottunk, hanem azért, mert ezt a hozzáállást szívtuk magunkba az iskolában, ezt hallottuk a társadalomtól, ezt láttuk a családban .

Azt kell tehát mondjuk, hogy a hívő anya körül minden azt harsogja nagyon erőteljes hangon, hogy a gyes lejárta után a gyerekeket oviba kell járatni, és az anyának ekkor jön el az idő a munkába való visszaállásra. (Végtére is, lezárult az a korszak, amikor a gyerekének kizárólag az ő gondoskodására van szüksége.) A kicsiknek az oviból szinte egyenes út vezet az iskolába, és mire ez elkövetkezik, addigra a legtöbb anya már ezerrel belevetette magát a kiesett évek bepótlásába, ami a munkahelyi feladatvállalást illeti. Nagyon sokan így csináljuk, de szerintem lehet máshogyan is dönteni.

Nem muszáj visszamenni dolgozni. Nem muszáj oviba járatni a gyerekünket. Nem muszáj iskolába járatni sem.

Minden családnak lehetősége van máshogyan dönteni. De miért is döntene máshogyan bárki is, amikor "az a normális", hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan vannak: a gyereknek ovi után jön az iskola, nekünk pedig az otthoni 'láblógatós' időszak után végre ismét az életünk része lesz az értelmes pénztermelő tevékenység? Nem értek egyet. Csak azért, mert nekünk azt mondták, s mi elhittük, hogy így normális, még nem biztos, hogy valóban ez az igazság... de nézzük sorban ennek a többarcú problémának a több arcát.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?

Erről hosszan el lehetne okfejteni, de szerintem a vita nem a pénz mennyiségéről, hanem annak felhasználásáról kellene, hogy szóljon. És most nem a bölcs pénzbeosztásra gondolok, bár ez is beleférne a gondolatba. Hanem a gyed-re/gyes-re gondolok, meg a költségekre. A gyed/gyes arról szól, hogy a kisgyerekes éveink idejére pénzt kapunk az államtól, és amikor ez a pénz lejár, akkor ennek a családi kasszából kieső összegnek a kipótlása végett merül fel az anya munkába állásának az igénye.

Ha nem lenne gyed/gyes, akkor a kisbabával bővülő családok megtanulnának abból gazdálkodni, amijük van, s ez hozna egyfajta állandóságot a költségvetésükbe. A gyed/gyes azonban felborít sok mindent: éveken át jóérzéssel rátámaszkodunk erre az összegre, így amikor 3 éves lesz a gyerekünk, és megszűnik ez a juttatás, az éppen úgy esik anyagilag, mint amikor kirúgják egy három lábú szék egyik lábát- beborulnak tőle a dolgaink. A gyes/gyes megszűnése egybeesik azzal, amikor az ovival kapcsolatos propaganda-tevékenység megindul a rokonok és ismerősök részéről "mikor megy oviba?" felkiáltással. Ez a kettő együtt elég ahhoz, hogy az anya komolyan fontolóra vegye a munkába való visszaállást, akár mint külső elvárást, akár mint kitörési lehetőséget.

A másik dolog, amiről ez a probléma szól, a költségek. Erről nem nagyon esik elég szó, pedig ha ezt az oldalt is komolyan mérlegelnénk, akkor lehet, hogy másfajta következtetésre jutnánk. Lehet.

Általában csak az otthonlét költségeit szoktuk mérlegelni. Mivel az otthonlét azzal jár, hogy az anya nem megy el dolgozni, ezért az otthonmaradást bevételkiesésnek könyveljük el, amit az anya újra munkába állásával próbálunk orvosolni. Azonban van másik oldala is a költségeknek, s ez maga a munkába állás. Ez az, amiről nem beszélünk. Mert ha az anya elmegy dolgozni, akkor a gyerekeknek is muszáj óvodába menni- pedig erre nem lenne szükség, ha az anya eleve otthon maradna. Az óvoda pénzbe kerül, és az óvodai étkeztetés is. Az oviba és a munkahelyre is el kell jutni, s ez képvisel bizonyos költséget. Lehetséges, hogy az apának, az anyának és a gyerekeknek is külön-külön kell házon kívül ebédelni, és ez valószínűleg sokkal drágább, mintha az anya megfőzné ugyanazt az ételt az egész családnak.

Foglalkozásonként lehetnek még egyéb programokhoz való hozzájárulások, kiadások is, tehát adott esetben nem jövünk ki anyagilag annyival jobban, mintha otthon maradnánk. Ha valakinek meg is éri anyagilag, más szempontok is vannak, amiket mérlegelni kell.

A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?

A társadalom nem becsüli az anyaságot. Nem értékeli az utódokba fektetett munkát, pedig a munka, ami a családokban folyik a társadalomra is hatással van. Ennek a nem-becsülésnek a kifejeződése az, amikor a társadalom tagadja, hogy a családban bármiféle jelentős értékteremtő munka folyna. A társadalom azt is hirdeti, hogy az anyáknak nincsen túl sok kompetenciája, s ezért szükséges minél előbb szakemberekre bízni a gyerekeket: mert az anya a későbbiekben már nem lesz képes biztosítani nekik azt, amire szükségük van. Azért nem, mert ő csak egy anya, mindenféle gyerekekkel kapcsolatos államilag elismert képzettség nélkül.

Érdekes, hogy ha van is pedagógiai képzettsége valakinek, a saját gyermeke nevelésére és oktatására akkor sem érzi képzettnek magát. Ez a tény vagy a képzettségét minősíti vagy a gyerekekhez való elkötelezettségét. Ha szereti a gyerekeket, akkor miért küldi el a sajátjait magától? Talán nem szereti annyira a sajátjait, mint a másokét, hogy óvoda vagy iskola helyett ő foglalkozzon velük otthon? Ha képzett arra, hogy foglalkozzon mások gyerekeivel, akkor miért nem érzi magát képzettnek arra, hogy a sajátjait otthon oktassa és nevelje? Nem hiszem, hogy ne szeretné a saját gyerekeit, nem erről van szó.

Azért nem akarja otthon oktatni őket, mert ezt nem tartja kivitelezhetőnek. Sajnos elhitte a társadalom hazugságát: hogy ő nem kompetens, mert anya, és csakis a rendszer kompetens, vagyis a rendszerben lévő tanárok és óvónők. Elfogadta, hogy az oktatási intézményeken kívül nem működik hatékonyan sem az oktatás, sem a jellemformálás. A rendszerben bízik, és nem a saját Istentől kapott anyai és pedagógusi kompetenciáiban.

A másik ok az, hogy a legtöbb pedagógus a rengeteg negatív tapasztalata ellenére, mégis hisz a kortárs csoport szocializáló és életre nevelő erejében, s ezt az erőt nélkülözhetetlennek ítéli a gyerekek egészséges fejlődéséhez. Mintha nem látnák a környezetükben, hogy mennyire nem jó gyümölcsei vannak ennek. Mintha reménytelen optimizmussal még mindig elhinnék, hogy a vélt jó gyümölcsök képesek felülírni ezt az erőteljes negatív hatást.

A képzett óvónők tehát óvodába, a tanárok iskolába adják a gyerekeiket, ahol más pedagógusok, ugyanolyanok, mint ők, fogják az ő gyerekeit foglalkoztatni és nevelni. Ha egy óvónő vagy egy tanár visszamegy dolgozni, akkor ő mások gyerekét neveli és tanítja, míg mások az ő gyerekét nevelik és tanítják. Micsoda pazarlás! A saját gyerekét is taníthatná ezzel az erővel- de nem teszi, mert a társadalom azt sugallja, hogy csak az az értékteremtés, amikor valaki pénzt is keres a munkájáért, s otthon maradva ez nem valósul meg.

Az igazság az, hogy a gyerekeinket Isten nekünk adta, és nem a szakembereknek. A szakemberek szeretnék a gyerekeinket birtokolni, a világ szeretné a gyerekeinket birtokolni, de Isten mégis nekünk adott képességet arra, hogy megadjuk a gyerekeinknek mindazt, amire az életben szükségük lesz. Nem azért szükséges otthon maradniuk velünk, mert anyaként azt képzeljük, hogy mi mindent tudunk, hanem azért mert mi vagyunk az anyjuk, ezért mellettünk van a helyük- ez jó nekik és Isten így tervezte el.

Sajnálatos módon maguk az anyák is lebecsülik mindazt, amit végeznek, és ezért olyan népszerű dolog visszamenni dolgozni. Mert az anyák is pontosan úgy tekintenek a családban végzett munkájukra, mint ahogyan a társadalom tekint rá, nem pedig úgy, ahogyan Isten. A társadalom szerint az otthon gyereket nevelő anyák a társadalmon élősködő nemkívánatos személyek. Olyanok, akik az adófizetők pénzéből fenntartott szociális támogatási rendszert csapolják meg, a saját gyerekvállalási hóbortjukat finanszírozandó. Minél többedik gyerek születik egy családban, időben annál hosszabb a kiesés a munkaerőpiacról, s így a gyerekek számával az állam vélt vesztesége is nő. A társadalom a gyerekeivel otthon lévő anyát azért értékeli nemkívánatosnak, mert kizárólag a profit-orientált termelést tartja értéknek. Mivel az anya látszólag nem állít elő hasznot, ezért nem értékes a társadalom szempontjából.

Pedig ez Isten nézőpontjából mennyire távol áll a valóságtól! Mégis, milyen sokan nem akarunk úgy szemlélni, ahogyan Isten teszi! Amit az anyák tesznek, annak nagyobb a hatása a gyerekeik életére, és a társadalom egészére is, mint a legtöbb más hatás (kivéve Isten közvetlen hatását). Ezt jól tudja az ördög, és ezért próbál meg távol tartani attól a döntéstől, hogy az anyaságunkat teljes egészében felvállalva otthon találjuk meg az Úrtól kapott hivatásunkat. Velünk ellentétben sátán tisztában van vele, hogy micsoda ütőkártya Isten kezében egy családnyi egészséges keresztény otthonban felnövekedő, hitben erősen álló fiatal- ők azok, akik Isten segítségével valóban célba találnak!

Mi ezt nem értjük, nem látjuk át, ezért engedjük be olyan könnyen a gyerekeinket egy morált romboló közegbe, szellemileg nem kompetens emberek felügyelete alá. S ezért van az is, hogy az otthon maradó anyáknak folyamatos küzdelmet jelent az elbizonytalanító külső és belső hangok között Isten hangjára figyelni. Pedig Ő minden más polgári foglalkozásnál értékállóbbnak tartja azt a munkát, amit egy anya otthon végez a családjában, s végső soron az Ő véleménye az egyetlen, ami számít. Tényleg így gondoljuk?

Látnunk kell, hogy vagy mi romboljuk sátán országát, vagy ő rombol minket: családunkat, gyerekeinket, kapcsolatainkat, és ezzel együtt Isten terveit is. Vajon Istennek mi a terve a gyerekeinkkel és a családunkkal? Vajon Ő képes megőrizni a gyerekeinket bármilyen közegben? Egyáltalán számít Neki a közeg?

Isten végtelenül kegyelmes hozzánk és szereti mindegyikünket, jobban annál, mint amennyire valaha bárki szeretett minket ezen a földön. Ő képes minden lelki sebünket begyógyítani, amit mások ütnek rajtunk, s Ővele a földi kapcsolatokat utólag is helyre lehet hozni. Azonban nem jó dolog Isten kegyelmére apellálva ártalmas közegbe helyezni a gyerekeinket. Isten a kegyelméből megőrizHETi őket az iskolai közeg ellenére is, de ha hit-szempontból mérlegelünk, akkor tisztán kell látnunk, hogy az iskolai behatások kétségtelenül nyomot hagynak majd rajtuk, és ez a nyom nem pozitív lesz. Kortárs közösségbe kerülve gyerekeink világnézete és jelleme bizonyosan negatívan irányba fog átformálódni. Negatívabbá annál, mint amilyen egy megfelelőbb közegben lenne. Van a sulinál megfelelőbb közeg a számukra.

Úgy hiszem, Isten számára nem közömbös, hogy milyen közegben nőnek föl a gyerekeink. Mint ahogyan az sem, hogy kik nevelik őket. A Biblia szerint Isten a gyerekeket a szüleiknek adta, hogy ők neveljék és ők formálják őket: nem csak az első három évben, hanem végig, amíg felnövekednek. A szülők nem tökéletes emberek, de Isten egyedül őket képesítette arra, hogy a saját utódaikat felneveljék és hogy az Úr félelmére (Isten tiszteletére és szeretetére) megtanítsák őket. Ennek kapcsán azon is el kell gondolkoznunk, hogy hívő szülőként mit várjunk a vasárnapi iskolától és az ifi óráktól: vajon azt a munkát hárítjuk másokra, amit nekünk kellene elvégezni, de mi nem vállaljuk föl? Nem leginkább a szülő feladata a 'hitre nevelés'?

Ha tehát a képzettséged miatt aggódsz, akkor inkább a tanárok képesítése miatt aggódj: Isten neked adott képesítést a te gyerekeid nevelésére, másoknak nem. (S az oktatás is a nevelés része.)

Meg kellene már látnunk, hogy micsoda jelentős hivatásunk van anyaként otthon!

E bejegyzés itt folytatódik.

Mi a baj Summerhill-el?

2010-10-27T01:20:00.005+02:00

Jó pár hete láttam egy nagyon elgondolkodtató filmet. A Summerhill drama egy a tanulást nagyon szabadon értelmező iskoláról, és az ő érvényesülési harcukról szólt. Nagyon sok gondolatot kavart fel bennem ez a film, és napokig csak járt az agyam a látottakon. Régóta, a blog indulása óta tervezem, hogy egyszer majd írok erről a suliról, meg az oktatási filozófiájukról, de eddig nem volt meg a löket egy ilyen poszthoz. Most viszont akkora a löket, hogy muszáj írnom, mert bennem van, és mert ki akar jönni.:)

Eredetileg ki szerettem volna elemezni Summerhill-t: bemutatni és értékelni. De nem fogom ezt tenni, mert nincs türelmem száraz leírást kreálni. Inkább azt írom le, ami a film kapcsán, és Summerhill kapcsán bennem van. Emellett mindenkit bátorítok, hogy nézze végig ezt a filmet: elemi hatással bír, és már csak ezért is érdemes.

Akkor tehát Summerhill, a szabad suli. Szabad, mert azt teszel benne, amit akarsz. Ha akarsz, nem tanulsz, ha akarsz, tanulsz. Azt, és akkor, amikor neked jó, és amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá. Senki sem siettet, kizárólag magaddal versenyzel és magadat valósítod meg. Te vagy önmagad motivátora, amihez Summerhill biztosítja a keretet. És nem csak tanulsz, hanem megismered magad, és fejlődsz belsőleg, és intellektuálisan. Azzá leszel, aki csak akarsz, nincsenek korlátok, csak a fantáziád és az elszántságod...

Bevallom, első pillantásra mindez lenyűgöző. És a filmen megjelenített képkockák a suli életéből: teljesen magával ragadóak. Az ember ezzel a sulival szembesülve akaratlanul is felteszi magának a kérdést: HISZEN SZÜLŐKÉNT NEM PONT EZT SZERETNÉNK MI IS ELÉRNI??? A válasz az, hogy de. Illetve majdnem.

El kell ismerni, otthonoktatóként lehengerelt az a tudatosság, ahogyan a filmben engedték magára találni a két 'sulilúzer' diákot. Mesterien nem avatkoztak közbe a nagyobbak, felismerték, hogy mikor nincsen szükség a külső irányításra. S valóban, ott a filmen úgy volt jó, ahogyan tették. Jó döntést hoztak, s ezt bizonyította az is, hogy a sulilúzerek magukra találtak végül. Az egész folyamat, ezeknek a diákoknak az érési folyamata, ezzel a szabadon megoldott konfliktussal indult.

Nekem ez itthon nem mindig ilyen egyértelmű. Néha gondolkozom azon, hogy egy-egy konfliktust hagyni kellene elvadulni, aztán majdcsak kimásznak belőle a felek. De mégsem tudom, nem akarom hagyni, mert látom a jelentőségét annak, ha a fiaim helytelen konfliktusmegoldó stratégiákba kóstolnak bele. Nem szeretem a gondolatot, hogy igazságtalanul, és esetleg agresszíven kezelnek le helyzeteket, s hogy valamelyikük hasznot húz a másik javára a szülői segítség tudatos távolmaradásából...

Vannak időszakok, amikor teljesen lefáraszt ez a fajta aktív jelenlét, amivel napról-napra, van amikor úgy érzem, véget nem érően a gyerkőcök nézeteltéréseinek megoldásában segédkezem. De amikor elgondolkozom, hogy van-e ennek bármiféle értelme hosszú távon, Isten mindig megerősít, hogy igen, van. Hiszen nem reménytelen dolgot teszek, hanem korrigálok, mintát adok, segítek, formálok, vagyis nevelek.

Istentől kapott munkában állok, és még ha végeláthatatlannak, vagy olykor reménytelennek tűnik is ez a 'munka', s ha néha könnyebb lenne otthagyni az egészet, hogy mindenki maga oldja meg a dolgait, ahogyan tudja, mindezek ellenére bízhatok Annak a hűségében, Aki ezzel a munkával megbízott. Ő meg fogja áldani a fáradozást, s a reménytelenség közepette fel is üdít, és új reménnyel tölt el.

Tudom, ennek ellenére sokan a hívei az 'egymásközöttmegoldjákagyerekek' gondolatnak. De szerintem az olyankor nagyon ritkán fair play. A legtöbb esetben valaki érdeke sérül, s általában a szelídebb és érzékenyebb félé, míg ezalatt valaki más megtanul büntetlenül manipulálni másokat, vagy erőszakhoz folyamodni. Ezt nem szeretném, ezért ha nem megy a jófajta konfliktusmegoldás a gyerekek között, mindig beavatkozom. Ezt azért írtam le, mert számomra az egyik fődilemma Summerhill-el kapcsolatban ez a mentalitás, hogy: a gyerek tudja.

Summerhill egész filozófiája számomra ezt sugallja.

A gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...
A gyerekeknek nincsen arra szüksége, hogy egy felnőtt előírja, hogy mit és mikor kell tanulnia...
A gyerekek nagyon jól meg tudják szervezni az életüket minimális felnőtt jelenléttel...
A gyerektársadalom működőképes koncepció, ezért adjunk nekik szabadságot azt tenni, amire hívattak, és ne szóljunk bele az életükbe, ne is hozzunk döntéseket helyettük, mert tudnak dönteni maguk is...

Akkor most tudnak vagy nem tudnak? Ez a fődilemma.

Summerhill több koncepciót mos egybe, és ezeket egyenként kellett kibogoznom, csak úgy tudtam megválaszolni magamnak ezt a kérdést. Vegyük tehát sorban ezeket:

Önálló konfliktusmegoldás, vagyis a gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...

Ebben nem hiszek. Nem hiszem, hogy a gyerekek úgy meg tudják oldani a dolgaikat egymás között, hogy az maradéktalanul jó jellemvonásokat erősítsen meg mindegyikükben. Itt ütközik két ismert koncepció.

Az egyik bölcs-öregnek tartja a gyerekeket. Eszerint a gyerekek képesek maguktól megtalálni a jó és működőképes viselkedésmintákat, hiszen ösztönösen efelé tendálnak. Ez a gondolkozás az állandó szülői jelenlétet és a felnőtt beavatkozást károsnak tartja, mert szerinte ezek belepiszkálnak a gyerekek eredendően jó, életrevaló ösztöneibe, így azok nem tudnak megfelelően érvényesülni. Vagyis ha a gyerek helytelenül viselkedik, az azért van, mert a szülő interferált gyereke eredendően jó ösztöneivel.

A másik koncepció szeretnivaló bűnösnek tartja a gyermeket. Eszerint a gyerekek, bár van bennük jó, ösztönösen a bűn felé tendálnak. Természetszerűleg egocentrikusan oldják meg a konfliktusaikat, nem a szeretet alapjain. A szülő folyamatos útmutatása és példája, vagyis kitartó nevelés szükséges ahhoz, hogy beléjük ültetődjön a helyes viselkedés, mert az nincsen beléjük kódolva. Ez a gondolkozás kívánatosnak tartja a fokozott szülői jelenlétet és a helytelen viselkedés okát az ilyenfajta folytonosan nevelő szülői jelenlét hiányában látja.

Summerhill egyértelműen az első koncepciót képviseli, s tökéletlenül bár, de ezt a modellt láthatjuk a hagyományos ovikban és iskolákban is. Utóbbi helyszíneken a tanár-tanuló arány olyan szerencsétlen, hogy Summerhill-el ellentétben itt fizikális képtelenség minden konfliktushelyzetnél jelen lenni. Summerhill-nél viszont tudatosan létrehozott rendszerről van szó. Így vagy úgy, de a gyerekek hamar megtanulják, hogy a felnőttekre nem, csak magukra, meg a barátaikra számíthatnak: a szülők távol vannak, a felnőttek erre-arra, s jobbára a gyerekek segítenek a gyerekeken, ha gond van. Én ezt nem tudom helyeselni.

Biztosan értékes leckéket is megtanulhatnak a gyerekek azzal, ha egy nagyobb csoporton belül szabadjára engedik őket- hiszen előbb-utóbb mégiscsak dűlőre jutnak a társaikkal, ellenkező esetben azok kirekesztik őket. De vajon ez az az út, amit be kell járniuk? Vajon az a jó, ha a gyerekek egymástól tanulnak meg konfliktust kezelni, ahelyett, hogy a szüleik nevelnék őket rá erre?

Summerhill-ből a szépet és a békéset mutatták meg a filmben: azt, hogy egy ilyen szabadjára engedés jól sül el, és happy enddel végződik. De szerintem ez a kép a valóságban nem ilyen szép.

Summerhill egyvalamit biztosan elvesz a gyerekektől: a szüleikkel való igazi, mély kapcsolat lehetőségét, mivel egy ilyen kapcsolat kialakításához sok együtt töltött idő kell, ez pedig nem tud megvalósulni. S mivel a mély kapcsolat a kulcsa minden további nevelésnek, vagyis annak, hogy a szülő hathasson a gyermekére, Summerhill gyakorlatilag a szülői kontrollt veszi el a családoktól, talán még egy kicsit jobban, mint a hagyományos oktatási intézmények (amelyek szintén elveszik), mert azokért a gyerekek legalább annyira nem rajonganak...

El lehetne menni a klasszikus oktatás vagy nevelés dilemma irányába is, vagyis, feszegethetnénk, hogy az oktatás érdekében lehet, szabad, szükséges-e feláldozni a nevelés lehetőségét... de erről majd egy másik posztban írok. Folyt. köv. hamarosan.

Otthonoktatás- mi tart téged vissza?

2010-10-13T19:00:00.007+02:00

Miért nehéz engedelmeskedni a hívásnak? Miért van az, hogy belül már sejted, hogy mit kellene lépned, de még hezitálsz? Még vársz. Még bizonytalankodsz. Miért?

Megkíséreltem összeszedni a legerősebb érveket, amik megnehezítik az otthonoktatás melletti elköteleződést- magát a döntést. Nem azokról írok, akik nem tartják a családjuk számára ideális döntésnek az otthonoktatást. Azokról írok, akik érzik, hogy ez jó döntés, akik tudják, hogy már dönteni kellene, de nem tudnak dönteni.

1. érv "Tudom, hogy jó. Tudom, hogy másoknál működik. De azt nem tudom, hogy a mi családunknál működne-e."

2. érv "Mi nem vagyunk olyan kreatívak, mint mások. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Nem tudom, mit kezdenék itthon a gyerekekkel."

3. érv "Nem vagyok határozott. Arra se tudom rávenni a kölköt, hogy rendbe tegye a szobáját, akkor hogyan bírnám rá, hogy leüljön velem tanulni??"

4. érv "Az otthonom káosz. A gyerekeim a fejemre nőttek, így meg nem lehet otthonoktatni."

5. érv "Pénz, pénz, pénz. Hogyan fog ez működni egy fizetésből??"

Ezek mind komoly érvek. És szeretnék is a magam értelme szerint válaszokat adni rájuk. De mielőtt ezt megtenném, egy fontos dolgot meg kell említeni.

Többféle kérdés létezik az oo-val kapcsolatban. Vannak érdeklődő kérdések. Vannak akadékoskodók. Vannak elterelőek.

Ezek a kérdések nem a másik ember hozzánk való viszonyáról szólnak, legalábbis most itt nem ezt értem alattuk. Arra gondolok, hogy a legnehezebben megválaszolható otthonoktatással kapcsolatos kérdéseink tükrök. A szívünkben zajló dolgok tükrei. Ha jó mélyre nézünk, ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor ezek mögé a kérdések mögé nézve megismerhetjük a családunkkal kapcsolatos gondolataink mozgatórugóit, akadékoskodást, elterelést, vagy érdeklődést, és az ezzel kapcsolatos legmélyebb félelmeinket.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk, és bizonyosságra jussunk, muszáj jól látni magunkat. Elsősorban nem okos válaszok kellenek az otthonoktatás kivitelezésével kapcsolatos kérdéseinkre, hanem önismeret ahhoz, hogy a megfelelő kérdésekre válaszoljunk, ne másokra.

Mert kellően ütős érvekkel a tarsolyban bárki rávehető annak belátására, hogy az otthonoktatás működőképes koncepció. Arról viszont senkit sem lehet észérvekkel meggyőzni, hogy otthonoktatóvá váljon. Mégpedig azért nem, mert ez elsősorban nem fejdöntés, hanem szívdöntés. Ha a szív rádobban, akkor az észérvek megválaszolására is energiát kell fektetni. De ameddig a szív hezitál, addig nem lehet továbblépni, s így nincs értelme a mély kérdések megválaszolásának sem.

Minden élet a szívből indul ki, és Isten otthonoktatással kapcsolatos szólongatása, hívása sem racionálisan megragadható gondolat. Isten oo-bizonyosságot adó Szentlelkének személyes igenje semmiképpen sem helyettesíthető frappáns válaszokkal. Ameddig a szív nem dobban rá, hogy nekünk ezt kell tennünk, hogy ez az az irány, amit Isten mutat, addig csak sötétben tapogatózás van: fellelkesedés és elcsüggedés, kérdőjelek és bizonytalanság.

Ha otthonoktatásról beszélünk, akkor a személyes bizonyosság talán a leglényegesebb része a döntésnek. Tudni biztosan, hogy nekünk ezt kell tenni. De hogyan tudhatod biztosan?

Erre a kérdésre az a válasz, hogy Isten vezet, és inspirál, és Ő megmutatja egészen egyértelműen, hogy otthonoktatásra hív-e el titeket, mint család. A kérdés csupán annyi, hogy rászántad-e már az időt, hogy megkérdezd, és elég nyitott szívvel hallgattad-e a válaszát ahhoz, hogy megértsd. Bátorítalak, hogy ha eddig nem tetted volna, vagy nem tetted volna elég ideig: tedd meg most. Istennél nem fog süket fülekre találni ez a kérdés.

Kezdd el Atyádat ostromolni ezzel a kérdéssel, és ne engedd magad 'lerázni'. Isten kedveli az állhatatosságot, és válaszolni fog, amikor valóban kíváncsi, és nyitott leszel az Ő válaszát meghallani. Ne add föl, amíg meg nem mutatja magát. Ezt akarja, hogy tedd.

Most pedig rátérnék a kérdésekre. Szeretnék úgy válaszolni, hogy közben az előbbiekre visszautalok, vagyis arra, hogy az otthonoktatással kapcsolatos válasz nem kívül keresendő, és nem is a fej fogja megmutatni. Az igazi válasz belül, a szívben keresendő. A legfőbb kérdés mindig az, hogy mit akar velem és a családommal Isten, nem pedig az, hogy az otthonoktatás működni fog-e. Hiszen, ha Isten otthonoktató családdá szeretne tenni, és engem Ő vezet, akkor működni fog. (nem amiatt, aki én vagyok, hanem amiatt, Aki Ő). Most pedig az előbbiekhez képest kevésbé lényeges kérdések jönnek.

1. érv "Tudom, hogy jó. Tudom, hogy másoknál működik. De azt nem tudom, hogy a mi családunknál működne-e."

Ezt rajtad kívül senki sem tudja megmondani! Ne engedd, hogy bárki megpróbálja megválaszolni ezt a kérdést helyetted, akár rábeszéléssel, akár lebeszéléssel: nem az ő asztaluk. Az nem baj, ha az ember tájékozódik, de akkor is a te családodról van szó, és a te döntésedről, nem a többiekéről- a házastársaddal egyetértésben, természetesen. Először Istennek kell feltenned a kérdést, és a családoddal együtt az Ő válaszának a fényében cselekedni. Ha téged erre hív az Úr, akkor számotokra ez az egyetlen jó döntés, amit meghozhattok.

2. érv "Mi nem vagyunk olyan kreatívak, mint mások. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Nem tudom, mit kezdenék itthon a gyerekekkel."

Persze, hogy nem tudod, hiszen most még nem az otthonoktatós fejeddel gondolkozol.:)

Rendszerint Isten nem adja meg előre a válaszokat a jövőt illető kérdéseinkre.

A helyzet messze nem olyan bonyolult ám, mint amilyennek az otthonoktatás látszik nem otthonoktatva.

És minden család más. Isten nem azt várja tőled, hogy éppen úgy csináld, mint ahogyan egy másik otthonoktató család csinálja. Emlékezz arra is, hogy a látszat sokszor becsap: látsz a másik életéből valami megnyerőt, követésre méltót, de az sohasem a teljes kép, hiszen nem élsz velük. Az ő könnyű lépteik ugyanúgy nem a tiéid, mint ahogyan az ő harcaik és keresztjük sem a tiéd.

Emlékezz arra, hogy Isten otthonoktatóként sem fog tőled elvárni semmi olyant, amire Ővele ne lennél képes. Ez viszont elég tág, mivel az Ige szerint Jézusban minden nehézségre meglesz az erőnk. Senki sem ígéri, hogy nem lesznek nehézségeink otthonoktatóként, mint ahogyan senki sem ígéri, hogy iskolába adva gyerekeinket könnyű életünk lenne, sőt... De a nehézségeket sohasem egyedül hordozzuk, és ha válaszút elé kerülnénk, az Úr, Aki mindent tud, vezetni fog.

Ha bízol az Úrban az életedet illetően, akkor abban is bízhatsz, hogy mindig időben tudni fogod a következő lépést az otthonoktatásban. Tudod a mondást: egyszerre egy lépést csak. Ha mindennél fontosabb neked Isten akaratának betöltése az életedben, akkor tedd meg az első lépést. Vágj bele, ha az Úr erre indít. A többi majd út közben érkezik- erről az igazságról otthonoktatóként többen is bizonyságot tehetünk.

3. érv "Nem vagyok határozott. Arra se tudom rávenni a kölköt, hogy rendbe tegye a szobáját, akkor hogyan bírnám rá, hogy leüljön velem tanulni??"

Mondhatjuk, hogy ez egy elég nehéz kérdés, mert az otthonoktatásnál tényleg alap, hogy a gyerekeink szófogadóak legyenek. Viszont úgy hiszem, hogy a nevelés egészen addig tart, ameddig egy fedél alatt lakunk a gyerekeinkkel. Senki sem mondhatja, hogy ő a nevelésen már túl van, befejezte. Mint ahogyan azt se, hogy innen már nincsen visszaút. Mindig van esély jobbá tenni, amit elrontottunk, a kérdés csak az, hogy tényleg akarjuk-e ezt.

Úgy hiszem, különálló nevelési helyzetek vannak, amelyeket egyenként kell megoldanunk. Minden helyzetben van lehetőségünk eldönteni, hogy a régi úton megyünk-e tovább, a régi játszmáinkat folytatjuk-e, vagy új meggyőződésre jutunk, és végre elkezdjük komolyan venni a szavainkat, amikor a gyerekeink felé kommunikált szabályok betartásáról van szó... Ezt tanulni kell, és ebben lehet fejlődni.

4. érv "Az otthonom káosz. A gyerekeim a fejemre nőttek, így meg nem lehet otthonoktatni."

Dehogynem..:D Az otthonoktatás nem egy statikus állapot, mint ahogyan egyetlen hívő élet sem lehet statikus. Otthonoktató családként is fejlődünk és növekszünk szellemileg, és ez a gyerekek engedelmességének a kérdésére, és a család harmóniájára is vonatkozik, hiszen ezek is szellemi dolgok. (Az engedetlenség egy lázadó szív megnyilvánulása, vagyis szellemi állapot, amit elsősorban szellemi módon kell kezelni.)

Az otthonoktató családban élő gyerekeket nem teszi bűntelenné az a tény, hogy ők otthonoktatottak. Az engedelmességre nevelés egy folyamat, és még a legprecízebben kivitelezett folyamat is visszafordulhat, ha a keretek meglazulnak.

Tehát nem úgy működik, hogy egy rövid ideig nagy erőket mozgatva szófogadóvá neveled a gyerekeidet, aztán otthonoktató családdá váltok, és a gyerekeid innentől fogva életük végéig belekövülnek az engedelmesség állapotába.

A vadló is betörhető, de ha visszahelyezik előző környezetébe, akkor a visszavadulás idő kérdése csupán.

Bár a gyerekeink nem vadlovak, de hogyha korlátozás nélkül szabadjára engedjük őket, akkor a bűn képes olyan mértékben lakozást venni bennük, hogy fékeveszett vadlónak tűnhetnek otthon. Ez egy komoly probléma, és a helyzetet meg kell oldani. De éppen az otthonoktatás az, ami elősegíti, hogy anya és gyereke, illetve apa és gyereke újra egymásra találjon, és közöttük igazi kapcsolat épüljön. Ha van igazi mély kapcsolat, akkor megvan a jó alap a helyesen kivitelezett nevelési épület fölhúzásához- csak el kell kezdeni.

Sokan már belekeseredtek a helyzetbe, és feladták a gyerekeikkel folytatott rivális harcot a hatalomért. Pedig az otthonoktatás segíthet. Hiszen a lázadás leginkább a szülővel való kapcsolat hiányából származik: abból, hogy nem ismerjük eléggé a gyerekünket, és emiatt nem érzi az elfogadásunkat, a tiszteletünket, és a szeretetünket. Ha nem ismerjük őt, akkor nagyon nehéz lesz neki tisztelnie bennünket, mert a szeretet az egyetlen kapocs, amin keresztül képesek vagyunk örömmel elviselni a rajtunk való uralkodást. (A bibliai rend szerint a gyerek a szülei hatalma alá rendelt, és nekik mindenben engedelmeskednie kell. A morogva engedelmeskedés is engedetlenség, a szív engedetlensége.)

Az iskolába járás több szempontból is ellehetetleníti a szülő és a gyerek mély kapcsolatának kialakulását, mivel sem elegendő idő nincs a kapcsolat ápolására, sem igény (bizonyos idő után már). A kortárs közösség ugyanis ügyesen pótolja a szülőkkel való kapcsolatot.

A mély szülő-gyerek kapcsolat hiánya gyakorlatilag teljesen aláássa a szülőségünkből adódó feladataink teljesítését. Viszont otthonoktatva nem lehet a kapcsolati problémákat megkerülni, vagy a szőnyeg alá söpörni, hiszen az ember napról napra szembesül a helyzettel, nincsen hova elmenni. Ezért a szülő nem fog addig megnyugodni, amíg meg nem találja a hathatós módot a helyzet kezelésére, mivel ez igen komolyan érdekében áll.

A helyzet kulcsa tehát a gyerekünkkel való mély kapcsolat fölépítése, az meg otthon ápolható a legideálisabban. Vagyis a káoszos család problémájára is megoldás lehet az otthonoktatás.

Persze senki sem állítja, hogy könnyű lesz, vagy hogy nem kell majd kemény csatákat végigküzdenie annak, akinek nem szófogadóak a gyerekei. Ha nagyon elfajult a helyzet, lehet, hogy az első pár év nem is a tanulásról, hanem a kapcsolatba kerülésről fog szólni- ám egyértelműen megéri belefektetni ebbe a kapcsolatba.

Az az anya vagy apa, aki Istennek engedelmeskedik, és így nevel, annak Isten adja az erejét ehhez a nagy feladathoz, és a reménységet is, hogy jó vége lesz a dolognak. Ráadásul otthon tényleg senki sem siettet: valóban van idő kapcsolatot építeni, nevelni és fejlődni- abban a tempóban, ahogyan gyereknek és szülőnek is jó.

5. érv "Pénz, pénz, pénz. Hogyan fog ez működni egy fizetésből??"

Jézus azt mondja, hogy keressük először az Ő országát és igazságát, és ráadásul mindez (étel, ruházat) megadatik nekünk. Ha Isten hívására válaszként otthonoktatsz, akkor olyan dolgot teszel, ami Isten országa szempontjából fontos: hiszen azokat a gyerekeket neveled fel az Ő tetszése szerint hitben, akiket neked adott. Vagyis szülőként Isten sáfára vagy. Az otthonoktatás melletti döntésed a része lehet annak, hogy a sáfárságodat Isten előtt felelősen értelmezd.

Az Igében az is meg van írva, hogy ne aggodalmaskodjatok. Amit kirendel nekünk az Úr, azt bölcsen kell felhasználni. Ugyanakkor a lehetetlen körülmények ellenére való gondviselés egyike Isten szeretet-megnyilvánulásainak. Ő otthonoktatva sem hagy magunkra. Ha hitből lépünk, a következmény mindig áldás lesz.

Otthonoktatás 101... megint

2010-10-07T00:20:00.004+02:00

"Azért még néhány kérdést feltennék."

-írta Kispiskóta, és ebből is született egy bejegyzés.:) Hozzászólásnak indult, de a terjedelme miatt poszt lett. Szóval még mindig oo-s gondolatok, ismét interjú-féle formában, az előző bejegyzés folytatásaként.

Eszerint te nem fogsz egyhamar dolgozni menni. A következő 15 évben biztos nem. Vagy 4 (+x) gyerek mellett ez nem merülne fel amúgy sem?
Nem fogok otthonról eljárni dolgozni, de ez így rendben van a férjemnek, és nekem is. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy idővel nem fogok a férjemnek besegíteni a pénzkeresésben. Ő itthonról dolgozik, és az eddigiek alapján, ha arra kerül a sor, jól össze tudunk majd dolgozni.

Nem a gyerekek száma miatt vagyok itthon. Ha csak egy, vagy két gyerekünk lenne, akkor is itthon lennék, mert nekik ugyanúgy szükségük lenne az anyukájukra, mint a négy gyerekünknek.

Számunkra az otthonmaradásom nem egy kényszermegoldás, hanem tudatos döntés, mint ahogyan a családunk mérete, és az otthonoktatás is. Ezért nem érzem, hogy úgy kellene tekintenem a gyerekekkel való itthonlétre, mint átmeneti állapotra, aminek egyszer majd vége lesz.

Tudom, hogy a legtöbben pár kisgyerekes év után személyes kiteljesedésük akadályának érzik a további otthonlétet. Úgy érzik, hogy mindent beleadtak, de most már mást is szeretnének csinálni, mint a gyerekükkel lenni. A folytonos otthonlét beszűkítette őket, és ezért ki akarnak ebből törni. De hogy az ember lánya ezt a helyzetet végül munkába állással oldja-e meg, vagy ettől eltérő megoldásokat keres, az leginkább azon múlik, hogy kire hallgat, és mit gondol az anyaságról.

A társadalom azt kommunikálja az anyáknak, hogy amit csinálnak, az nem több, mint egy rosszul fizető mellékállás: ideiglenes parkolópálya a hivatásgyakorlás közepette.

A társadalom nem ismeri el az anyaságot, sem mint élethivatást, sem mint önálló értelmes tevékenységet. Hanem pótléknak tartja, azt sugallva, hogy aki intelligens, az anyaként sem mond le véglegesen a karrierrel járó önmegvalósításról, csupán pár évvel későbbre tolja azt.

De lehet teljesen máshogyan is gondolkozni erről a kérdésről, s ennek az ismeretnek a javára szerintem nyugodtan el lehet vetni a társadalom által felkínált hozzáállást, mint olyant, amely nem igazán működőképes.

Az anyaságot, és a feleségszerepet lehet úgy is szemlélni, mint hivatást. S ez nem csupán egyes jámbor asszonyok és 'nagyonanya' anyák kiváltsága, hanem valódi főállású hivatás mindenkinek, aki már feleség és anya!

Szabad a társadalmi ideáltól eltérően értelmezni az anyaságot, a feleségszerepet, és a gyereknevelést. Nemcsak, hogy egy asszony legfontosabb karrierjének, kiteljesítő életpályájának, hanem jelentős, és értelmes tevékenységnek, amiben nemzedékek formálódnak, vagyis történelem íródik.

Gyerekeink boldogulása azon múlik, hogy ki formálja a jellemüket, és a gondolkozásukat napról napra sok-sok éven át. Ha ezek nem mi, szülők vagyunk, akkor baj van... Tagadhatatlanul súlyos mindegyikünk felelőssége, akinek gyerekek vannak a családjában, s e felelősséget akkor is viselnünk kell, ha a gyerekeinket másokra bízzuk- ebben az esetben azonban minimális kontrollunk van a végkifejlet fölött.

Isten ad értelmet, és jelentőséget az anyaságnak. Ő nem mellékállásnak bélyegzi, hanem nagyon fontos feladatnak értékeli, ami ha szívvel van végezve, akkor egész életükre lefoglalja az anyákat: kezüket, érzelmeiket, intellektusukat. Izgalmas kihívás gyermekeinket szilárd jellemű emberekké nevelni- ezzel nem nagyon ér föl semmilyen világi karrier. A hatása is messze felülhalad bármilyen szakmáén vagy hivatásén, hiszen az örökkévalóságra is nevelünk...

A fentiek súlya miatt rendezkedtünk be így, és egyáltalán nem bánom, hogy dolgozó anya helyett 'családkarrieristának' aposztrofálhatom magam.:)

Írtad valahol, hogy főiskolán tanulsz. Mit?
Teológián tanultam hittanárságot levelezőn, most éppen halasztásban vagyok két éve. Tavaly úgy volt, hogy folytatom, de mégsem tudtam megtenni.

Ez a szak a mi sulinkban leginkább a gyülekezeti fiatalok, és gyerekek tanítására képez gyülekezeti munkásokat, tehát elsődlegesen nem a megélhetési lehetőség megteremtésére helyeződik a hangsúly piacképes tudás átadásával, hanem a gyülekezeti szolgálatra.

Az ötéves suliból az utolsó évem van még hátra, s a sulirendszer megváltozása miatt (bolognai rendszerre való átállás miatt) nem is biztos, hogy be tudom fejezni. Ez még a jövő. De máshoz is értek ám...;)

És menni fog végig az érettségiig a matek/fizika/kémia anyag, vagy másfelől az idegen nyelvek/magyar/történelem?
Érdekes ez a kérdésed a tantárgyakról. Nem látom semmi okát, miért ne menne minden tantárgy az érettségiig, vagy akár még tovább. Az ember bármit meg tud tanulni, amit már megértett, és ez minden mentálisan egészséges emberre igaz.

A közgondolkozással ellentétben, ahhoz, hogy valaki eljusson a megértésig, egyáltalán nem szükséges tanári jelenlét, csupán bőséges információ arról az adott tárgyról. Ha mégis valaki tanárhoz ragaszkodik, akkor ma már tömegével lehet fellelni olyan videó-anyagokat, és oktató dvd-ket a neten, amik törit, magyart, kémiát, fizikát magyaráznak. Így, ha úgy szeretnénk, akár teljesen nélkülözhető a tanári jelenlét.

Egy otthonoktatott ugyanúgy képes tanulni, mint ahogyan egy iskolás képes erre. Bár gyakran hisszük, hogy a tanulás a tanáron múlik, s mivel az otthonoktató szülő nem feltétlenül rendelkezik papírral arról, hogy ő képes tanítani, a szkeptikusok számára ettől igazán kétségessé válik a végkifejlet. Ez a gondolkozás viszont tanár-függő gondolkozás, amely kihagyja a tanulót a képből.

A tanulás fő faktora nem a tanár. Hány meg hány dolgot sajátítottunk el felnőtt fejjel tanár nélkül! Elsősorban nem rajta, hanem a tanulón múlik a tanulás, hiszen ezt a tevékenységet ő végzi, nem a tanár. Ha a tanulónak van értelme és motivált, akkor képes arra, hogy megtanuljon dolgokat- akár otthonoktatott, akár iskolába járó tanulóról van szó. Van egy mondás: "Nincsen tanár diák nélkül." Na, ez fordítva már nem igaz! :)

Bár a közgondolkozásnak engedve teljesen megadtuk magunkat annak a gondolatnak is, hogy az életünk fontos dolgaiban, így gyerekünk oktatásában is mások a kompetensek, nem mi magunk, én mégsem hiszem, hogy ez így lenne.

A gyerekeinkben mi, szülők vagyunk a legkompetensebbek- nem a védőnő, nem az óvónő, nem a tanító, nem a tanár, nem más szakemberek. Senki sem ismeri úgy a gyerekeinket, mint amennyire mi ismerhetjük őket, ha időt szánunk a megismerésükre. Senki sem képes ennek az ismeretnek a birtokában úgy motiválni őket, mint mi- mert a mi szeretetünkből élnek napról napra, és ez a szeretetkapcsolat hatalmas erőforrás, ami az otthonoktatást egyedülállóan sikeressé teheti.

Engedsz majd választást a gyerekeidnek, ha nagyobbak lesznek, hogy akarnak-e iskolába járni?
Úgy gondolom, hogy minden szülő a meggyőződésének megfelelő oktatásban részesíti a gyerekét. Mindenki, aki iskolába akarja adni, megteszi, és soha semelyik szülő nem kérdezi meg a gyerekét, hogy iskola helyett nem szeretne-e inkább otthonoktatott lenni. Miért kellene tehát egy otthonoktató családtól elvárni, hogy megadja a választás lehetőségét a gyerekének egy olyan kérdésben, amiben a szülőknek van egy komoly meggyőződésük- hiszen mások sem hagynak sanszot a gyereküknek dönteni, hanem egyszerűen iskolába küldik.

Ha belegondolok, alapvetően ellenkezik az anyai ösztöneimmel az, hogy iskolába küldjem a gyerekeinket: hiszen nem tartjuk ideális helynek sem oktatás, sem nevelés, sem más szempontból, s ezért ösztönösen meg szeretnénk ettől óvni őket. Szerintem kevés olyan szülő van, aki szabad választást engedne a gyerekének egy olyan kérdésben, amiben tudja, hogy az egyik opció alkalmas arra, hogy kárt tegyen őbenne.

Őszinte leszek: nem tudom elképzelni, hogy a fiaink annyit profitálhatnának a suliból, hogy akármikor is érdemes lenne beengednem őket oda.

Bár sokan ebbe nem gondolnak bele, de egy gyerek számára az otthonoktatás valójában nem beszűkíti, hanem kitágítja a tanulási teret, és ezzel együtt a tapasztalatszerzési lehetőséget. Az, hogy sok szabad órája van magát megismerni, és a saját érdeklődését kielégíteni, az, hogy nincsen a tananyagra limitálva az, amit megtanulhat, s a maga tempójában, másokkal nem összemérve a legjobbat hozhatja ki magából, felbecsülhetetlen értékű ütőkártyát képvisel a másik oldallal szemben. Egy otthonoktatott gyereknek az egész világ a tanterme- nem hiszem, hogy ennek a megkóstolása után beéri majd ennél kevesebbel...

De kísérleti jelleggel elképzelhetőnek tartom az iskola kipróbálását- mondjuk, ha igényük támadna erre... :)

Van egy levél, amit régebben közzétettem már itt: egy középsulis otthonoktatott fiú tollából származik, aki éppen az előbb említett célból ment el suliba. Igénye támadt lecsekkolni, mi folyik ott- hogy valóban olyan-e az iskolai oktatás, és az intézményi gyerekközösség, amilyennek hallotta. Ő nagyon értelmesen megfogalmazza, hogy miként látja az iskolát egy otthonoktatott.

Végül én is megkérdezném: te engedsz majd választást a gyerekednek, ha nagyobb lesz, hogy otthonoktatott lehessen? :)

Otthonoktatás 101 ... van még kérdésed?

2010-10-03T15:22:00.000+02:00

"Szia! Most találkoztam a blogoddal, nagyjából az otthon oktatással is. Annyi kérdésem lenne, kezdve az alapoktól..."

Ezt a hozzászólást kaptam tegnap Kispiskótától, majd ezután jó pár kérdése következett- olyanfajták, amiket szinte mindenki megfogalmaz, aki körül nem hemzsegnek az otthonoktató családok...:) Nagyon örültem a kérdéseknek, mert el kellett gondolkoznom, és számot vetnem magammal, mielőtt válaszolok. És miközben a választ fogalmaztam, eszembe jutott, hogy nagyon rég volt már, amikor utoljára otthonoktatásról blogoltam.

Talán vagytok jó páran, akik akkor még nem is voltatok a blog olvasói, amikor otthonoktató utunk tavaly tavasszal, az ovis felmentés körüli hercehurcával elindult. Akkoriban sokat gondolkoztam az otthonoktatásról: már tudtuk, hogy ez a mi utunk, de még meg kellett magamat találni ebben a döntésben. Még meg kellett találni a fő motivációt. Mert annyi mindenért lehettem volna otthonoktató: de mi az, ami tényleg annyira számít nekünk? Mi az, ami megéri, hogy fölvállaljuk ezt a döntést?

Akkoriban az ismerősök kedvesen érdeklődve, vagy fejcsóválva értetlenkedtek, míg mások egyenesen az arcunkba aggályoskodtak, vagy ledorongoltak... s ezeket a helyzeteket a blogon gondoltam tovább. De talán erre már sokan nem emlékeztek. Ezért is gondoltam, hogy felfrissítem otthonoktató credo-nkat...na jó, azért nem lesz ez ennyire monumentális ám...:)

Szóval Kispiskóta kérdései mentén amolyan informáló interjú kerekült, s alább ezt találjátok.

Jól értem, a férjed dolgozik és eltart ötötöket, te meg otthon vagy?
Igen, a férjem dolgozik, és eltart. Én itthon vagyok, és néha besegítek a munkájába (ő itthonról dolgozik).

Ez így volt eltervezve?
Igen, terveztük, de nem a gyerekek születésétől. Akkor nem gondolkoztunk ilyesmiken.:) Amikor a legnagyobbunk 5éves lett, akkor már komolyan gondolkoztunk az otthonoktatásban, de csak Doda 6 éves korára dőlt el megrengethetetlenül, hogy ez a mi utunk. Így a fiam csak pár hónapig járt nagycsoportba, utána már nem. (Az ovis felmentetés egy hosszabb történet, de ha érdekel, megkeresem, hol írtam erről.)

Meg tudtok élni?
A megélés elég tág fogalom. (Attól is függ, hogy igények vagy szükségek szerint értelmezzük-e.) Otthonoktatóként nem kell tornacuccra, iskolatáskára, osztálypénzre, osztálykirándulásokra költenünk. Nem szükséges gyerekeinket a korosztály számára menőnek tartott ruhákba öltöztetni, s az osztályban éppen divatos játékok kikönyörgése sincsen napirenden. Persze ez utóbbi nem is jellemző mindenkire, de azért az iskolás gyerkőcöt nevelők többsége előbb-utóbb szembesül ezekkel az anyagi terhet is magában hordozó helyzetekkel.

Az otthonoktatásnak is vannak költségei: családi kirándulásokra megyünk, és időről időre mindegyik gyerekünk intellektusának megfelelő könyvet kell vásárolni. Az oktatóanyagok, cd-k, dvd-k, lexikonok, ismeretterjesztő irodalom, s egyéb segédeszközök is költséget képviselnek. De ezen költségek majd mindegyike nélkülözhető, illetve maximálisan családhoz szabott, és igen rugalmasan kezelendő. Kis kreativitással, vagy a szükség nagy úr alapon a könyvár és az internet segítségével minimál dizájnon is megoldható minden. Persze nem muszáj minimál dizájnon megoldani.

Azt kell mondjam, hogy otthonoktatás ide vagy oda, mint mindenki más, mi is igyekszünk jól beosztani, amink van, több-kevesebb sikerrel. Isten gondviselése viszont, amelyet napról napra tapasztalunk, még soha nem mondott csődöt.

Hogy jut időd a háztartásra? Magadra?
Háztartás, én-idő: azt hiszem, hogy minden jó időbeosztás kérdése. Nem mondom, hogy 4 gyerkőc mellett, otthonoktatva nem kell lavírozni, és megtervezni, hogy mindenre jusson időm, amire szeretném, s azt sem mondom, hogy mindig jól be tudom osztani a tevékenységeket. De tény, hogy az időt itthon sokkal rugalmasabban meg lehet tervezni, mintha 3/4 8-ra suliba, vagy oviba kellene vinni a csemetéket, én meg dolgozni járnék.

Számomra éppen ez az egyik nagy kihívás az otthonoktatásban: hogy az időm szabadon felhasználható, így ha nem vagyok elég tudatos, az könnyen elfolyik a kezemből, mint a homok...

Az otthonoktatás viszont messze nem emészt föl annyi időt, mintha iskolás gyerekemnek segítenék leckét csinálni, vagy kikérdezném. Itthon nincsen a szó klasszikus értelmében vett házi feladat, s a tananyagban egyetlen gyerek haladási ütemét kell figyelembe venni, nem egy osztályét.

(Ezt azért írtam, mert ha egy osztály haladására kalibrálják az éves tananyag mennyiségét, akkor otthon az iskolában kalkulált óraszám töredékét ráfordítva lehet ugyanazt a követelményt teljesíteni. Vagyis lehet sokkal nyugisabb tempóban, kevesebb ráfordítással is ugyanott tartani.)

Szerintem a dolgozó anyáknak is, meg az otthonoktató anyáknak is időről időre szembe kell nézniük bizonyos, az élethelyzetükből adódó nehézségekkel. És azt kell megoldaniuk, amiben benne vannak. Úgy hiszem, hogy egyikünk sem azért választotta azt, amit választott, mert az könnyebb, mint a másik út. Hanem, mert valami fontos neki benne, s amellett kitart.

Becsatlakoznak majd valamikor a gyerkőcök a hivatalos iskolába?
Egyelőre úgy gondoljuk, hogy nem szeretnénk őket a mostaninál jobban beengedni az oktatási rendszerbe. Végül is ha nagyon úgy van, még az egyetemet is el lehet végezni egyéni tanrenddel...:)

Mi a helyzet azokkal a tárgyakkal, amikhez nem értesz? (én például még elsős szinten sem tudok szolmizálni).

Amely tantárgyakhoz nem értek, ahhoz a férjem ért. Vagy mások, akikhez tudunk fordulni. (Eddig nem volt rá szükség, de még lehet.)

Van, amit együtt tanulok a gyerkőccel, vagyis nekem is meg kell tanulnom, ahhoz, hogy segíthessem a megértésben. De szerintem ez csak az első években szükséges. Egy ismerős, rokon, vagy az internet segíthet, ha elakadunk. Vannak ingyenes anyagok, meg nem túl drága, de nagyon jó magyar nyelvű oktatószoftverek, tantárgyak -többek között a szolmizálás, és az ének-zene tanulásához is.

Az internet nem csak a gyerekek tanulásában segíthet, de nagyon alkalmas arra is, hogy a szülő bizonyos témákból rövid idő alatt kiművelje magát. Minden szülő érdekelt abban, hogy többet tudjon meg a gyerekét érintő dolgokról, s otthonoktatva ebbe a tanulással kapcsolatos ismeretek is beletartoznak, mivel ez is ugyanúgy az életünk természetes része, mint minden más.

De ha ismereteket gyűjtünk is, nem azért tesszük, mert úgy hisszük, pedagógiai végzettség nélkül nem fogunk boldogulni. Nem kell pedagógussá válnunk, sőt, szerintem bizonyos esetekben inkább hátrány, mint előny az otthonoktatásban a tanítói vagy tanári hozzáállás. Mert a hagyományos iskolai tanórák osztálynyi létszám előtti frontális oktatásának majdnem semmi köze az otthonoktatáshoz. Az otthoni tanulás nagyon más, mint a tantermi, ezért a megoldások is nagyon mások- az iskolai modellek alig vagy egyáltalán nem használhatók. Akinek hivatása az oktatás, az nehezen tud ettől elvonatkoztatni, és mindenáron oktatni akar majd otthon is: irányítani, beszabályozni, kézben tartani, nem pedig segítve a háttérben maradni.

A diploma könnyen elhiteti velünk, hogy képesek vagyunk tanítani, így talán nehezebb azzal az alázattal nekiállni, hogy hatalmas felelősség nyugszik a vállunkon: könnyebb úgy éreznünk, hogy a papír eleve kompetenssé tesz az otthoni oktatásra is. Az igazság azonban az, hogy magunktól egyikünk sem képes istenfélelemben felnevelni, sem rászabott módon otthonoktatni minden egyes gyermekét- ehhez Isten adja az erőt is, meg a bölcsességet is.

Nekünk azért fontos bizonyos ismeretek megszerzése, hogy a lehető leghatékonyabb megoldásokat megtaláljuk- hogy megtanuljuk, amit tudnunk kell, és aztán alkalmazzuk, amit szükséges, és annál nem többet.

Számomra az otthonoktatás nem azt jelenti, hogy otthon kiállok a tábla elé, mint egy tanár, és tantárgyanként órarendszerűen leoktatom az anyagot. Ez egy nagycsaládban abszolút nem is kivitelezhető, s ha meg is lehetne pl. 1 gyerek mellett oldani, akkor is hatalmas időpazarlás lenne. Az otthonoktatás csak a nevében otthoni oktatás: elsősorban nem a szülő oktat otthon, hanem a gyerek tanul otthon.:) Így nekem nem is szükséges mindent tudnom- elég, ha tudom, hogy hol lehet utánanézni.

Az otthonoktatás úgy működik, hogy a gyerek tanul, te meg figyelemmel kíséred. Az igaz, hogy az írni, olvasni, meg számolni tanulásnál még teljes felügyeletet, és útmutatást igényelnek a gyerkőcök, és ezért ez egy intenzív, jelenlétet igénylő időszak a szülő számára. A későbbiekben viszont a tanulás leginkább a gyerekek feladata lesz. Emellett persze a szülő továbbra is bármikor elérhető egy-egy kérdés erejéig, csak esetleg az asztal másik végében ülő kistesóval foglalkozik éppen.

Ugyanez van az iskolában is: a legtöbben a sok tanóra ellenére ugyanúgy otthon tanulják meg, amit a suliban 'oktatnak', nem pedig a suliban- a mieink is otthon tanulnak, mint az iskolások, csak ők a sok iskolában eltöltött óra idejét használják ki másra.:)

Azt tapasztaltam, hogy a következő lépés, a következő jófajta oktatási forrás, dvd, anyag, sőt, még csüggedés idején a bátorítás, vagy akár egy tanulási élethelyzet újfajta megközelítése is az úton el volt készítve számunkra eddig mindig: amikor belebotlottam nehézségbe, imádkoztam, és Isten megadta a választ. Volt, amikor a megoldás előbb jött, mint a probléma, s amikor jött a probléma, megértettem, hogy miért kellett azt a dolgot megvenni, vagy miért jött az a gondolat. Akkor nem értettem, amikor jött, csak később, amikor szükség volt rá.

Kívülállóként talán nehezen megérthető, hogy miért vág valaki bele ilyesmibe, mint az otthonoktatás. Nehezen érthető, mert mások legtöbbször csak minket, otthonoktató családokat látnak a saját egyéni korlátainkkal- és nem látják a képben a mindenható Istent. Mi, akik benne vagyunk ebben a nagy utazásban, amit otthonoktatásnak neveznek, napról napra tapasztaljuk, hogy Isten jó, és hogy nem egyedül csináljuk ezt az egészet, hanem Ővele. Bárcsak folyamatosan be tudnánk mutatni, hogy mit végez bennünk!

Isten hűséges hozzánk, és felemel, ha elbukunk. Ő minden földi és mennyei bölcsességgel teljes, s bármikor 'zavarhatjuk', ha bölcsességre van szükségünk. S bár ezt gyakran tesszük is, Ő sosem utasít el.

Milyen okokból döntöttél az otthonoktatás mellett? A tananyag, a többi gyerek, vagy vallási okok miatt?
Nem tudnék egy mondattal felelni arra a kérdésre, hogy milyen okból döntöttem az otthonoktatás mellett. Ez egyébként változott is, mélyült is, és komolyabb meggyőződéssé is vált, mint amilyen volt, amióta gyakorlatban is csináljuk. Már akkor is erős meggyőződésem, bizonyosságom volt arról, hogy ez a mi utunk, amikor ténylegesen még nem kezdtünk bele, de a döntést talán az hitelesíti, hogy valóban bele is vágtunk.

Írtam erről már sokat itt a blogon, de hirtelen nem tudok most belinkelni olyat, ami csak erről szól. Azért megpróbálom röviden összefoglalni, hogy most mit érzek fontosnak, hogy most mi alapján vagyunk itthon.

1. Hit. Isten ránk, szülőkre bízta a gyerekeinket. A mi feladatunk istenfélelemben felnevelni őket. Ezt csak otthonoktatva tudjuk megvalósítani, mert csak így tudunk velük annyi időt eltölteni, amennyi ahhoz szükséges, hogy mély kapcsolatot tarthassunk fönn mindegyikükkel, s hogy így őket megismerve, és folyamatosan velük változva képesek legyünk hatni rájuk, nevelni őket.

2. Szocializáció. Azért vagyunk itthon, mert meg vagyunk győződve arról, hogy egy kisgyerek felnőtt közösségben tud csak megfelelően szocializálódni. Nem értünk egyet azzal, hogy az iskola az ideális szocializációs közeg, hiszen ott szocializálatlan gyerekek deszocializálják egymást, nem pedig fordítva.

3. Család. Szeretünk együtt lenni. Szeretünk együtt tanulni, fejlődni, élni. Szeretjük látni, ahogyan a tesók részt vesznek egymás életében, s ez nem osztódik meg azzal, hogy korosztályok szerint szétszakítják őket. Mi, szülők, nem szeretnénk lemaradni a gyerekeink életéről, hanem szeretnénk a részesei lenni annak, a lehető legteljesebben.

A továbbiakban a bejegyzés címében szereplő kérdés neked szól. Ha van valami, ami érdekel az otthonoktatással kapcsolatban, de eddig nem kérdezted meg, vagy csak hozzáfűznél valami számodra fontosat, akkor most itt a lehetőség. Ha tudok, válaszolok, ha nem tudok, majd megteszi valamelyik nálam bölcsebb olvasó. Szóval, van kérdésed?